8.-9. Fejezet

 

Nyolcadik fejezet

Kate

Fordította: Christina

Kibámulok az ablakon, amely Zack házának fás, hátsó udvarára néz, miközben kiöblítem a kávéscsészémet, hogy betegyem a mosogatógépbe. Ben a reggelizős kuckójában ül, és boldogan eszi a zabkását, amit reggelire készítettem neki, és egy könyvet lapozgat, miközben eszik. Március első hete van, és tipikusan Észak-Karolinára jellemző módon, a kinti hatalmas cseresznyefa – ami Zack hátsó terasza mellett áll – már rügyezik. Az időjárás előrejelzés szerint ma 20-30 fok között lesz a hőmérséklet, én pedig már készen állok arra, hogy vége legyen a télnek. Itt nem szokott rendkívüli hideg lenni télen, de azért előfordul, hogy kapunk minden évben néhány nap könnyed havazást. Épp eleget ahhoz, hogy az utakat a feje tetejére állítsa és a tősgyökeres déliek kiboruljanak miatta.

Lépések indulnak meg lefelé a hátsó lépcsőn, mire önkéntelenül megfeszülök, ahogy várom, hogy Zack megjelenjen ma reggel. Feszültség van köztünk a múlt heti meccs óta, amire elvitt. Nos, helyesbítek... mióta kikapcsoltam a biztonsági övemet a kocsiban, ő meg nukleáris összeomlást kapott. Fogalmam sincs, milyen körülmények között történt a baleset, ami Ginának az életébe került, de nem kell rakétatudósnak lennem, hogy rájöjjek, hogy nem volt bekötve a biztonsági öve, a férfi aznap esti reakciója alapján.

Szörnyen éreztem magam amiatt, amit tettem, és a szemeiben kísértő tekintet miatt. Meggondolatlan cselekedetem szörnyű emléket idézett fel benne, és még, ha rengetegszer bocsánatot kértem is tőle a hazafelé vezető úton, ő pedig biztosított róla, hogy minden rendben van, mégis eléggé távolságtartó volt velem azóta.

Zack elment a múlt hétvégén egy Nashville-i meccsre, de vasárnap késő este visszajött. Naponta néhányszor hívott, hogy bejelentkezzen és beszéljen Bennel, amíg távol volt, de gondosan kerülte a beszélgetést velem. Amikor tegnap visszajött az edzésről, lazán közölte velem, hogy vegyem ki a nap hátralévő részét, mert szeretné egyedül tölteni az időt Bennel. Általában sosem bánta, hogy ott lógtam vele, amikor otthon volt, de az üzenete világos volt. Azt akarta, hogy ne legyek a látóterében, így az éjszaka hátralévő részében a szobámban maradtam.

– Szia, haver – mondja Zack, miközben a konyhaasztalhoz sétál, és leül Ben mellé. A keze felemelkedik, körbesimítja Ben fejét, és magához húzza, hogy megcsókolhassa szőke fürtjeit.

– Jó a zabkása?

Ben bólint, és egy újabb kanálnyit dug a szájába.

– Kérsz te is belőle? – kérdezem hezitálva Zacket. – Rengeteget csináltam.

Még csak rám sem néz, de azt mondja. – Persze. Köszi.

Töltök neki egy csésze kávét, mivel tudom, hogy reggelente mindig iszik egy csésze feketét. Csinálok neki egy tál zabpelyhet; rákanalazom a feldarabolt szőlőt, almát és diót; és odaviszem neki.

Ahogy elfordulok, hogy visszasétáljak a sziget mögé, hogy elmosogathassam a zabkásás tálat, lazán azt mondom: – Szóval... Sutton írt ma reggel, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem ma vele ebédelni. Azt akartam tudni, hogy nem baj-e, ha elviszem Bent is, vagy inkább Michelle-t kérnéd meg, hogy vigyázzon rá?

Zack nem válaszol azonnal, helyette eszik egy falat zabpelyhet.

– Vagy nem kell mennem, ha egyik lehetőséget sem akarod – teszem hozzá gyorsan, mert nem vagyok benne biztos, hogy hol vannak a határok, amikor arról van szó, hogy egy kis személyes időt szeretnék magamnak és házon kívül vagyok.

– Ha gondot okoz, akkor egyszerűen megmondom neki, hogy nem tudok elmenni.

Végre rám néz, azt hiszem, most először nézett rám igazán a múlt heti incidens óta, ami a kocsijában történt. A szemei tele vannak szkepticizmussal. – Miért hívna el Sutton ebédelni?

– Miért ne tenné? – válaszolok, nem tetszik a kétely a hangjában.

Megvonja a vállát. – Azt hiszem, nem tudom, mi a közös bennetek. Úgy értem, tudom, hogy együtt beszélgettetek a meccsen, de ő az egyik csapattársammal jár. Te az alkalmazottam vagy. Nem ugyanazon az oldalon álltok, érted?

A düh és a sértett büszkeség miatt megmerevednek a vállaim.

– Nem, nem tudom, mire gondolsz. És lehet, hogy csak az alkalmazottad vagyok – mondom gúnyosan –, de történetesen sok közös van bennünk.

– Mondjuk micsoda? – kérdezi, ahogy élesen rám bámul.

– Nyilvánvalóan nem sokat hallottál abból, amit Delaney biztosan mesélt rólam neked – mondom halkan, miközben megtöltöm a mosogatót szappanos vízzel.

Látom, ahogy a szemei az emlékei közt kutatnak, próbál emlékezni valamire, amit esetleg elfelejtett. De nem jön rá, így segítek neki. – Elmegyek a gyermektanácsadásra. Sutton tanácsadó. Ő, ad majd karrier-tanácsokat.

Zack azonnal megrökönyödve néz, és visszafordítja a tekintetét a zabkásájára. – Értem – motyogja. – És rendben van. Tudok vigyázni Benre, amíg távol leszel. Ma nincs semmi dolgom, amíg nem kell elmennem a délutáni meccsre. Feltéve, ha háromra vagy három körül visszaérsz, akkor megleszünk.

– Köszönöm – mondom csendesen és azzal foglalom le magam, hogy a tálat dörzsölöm.

– És vidd a terepjárómat... ma már nem lesz rá szükségem – mondja kicsivel később. – Ben és én csak itthon lógunk.

Még mindig bosszant, hogy egyáltalán nem érdeklődik irántam, mint személy iránt, és a sértő szkepticizmusa, hogy miért akarna olyasvalaki, mint Sutton, velem ebédelni, így hűvösen visszautasítom. – Nem, köszönöm. A busz megfelel nekem.

– Csak vidd azt az átkozott autót, Kate – morogja, mire a tekintetem felé kapom. Ben zabkásás kanala megáll félúton, az ajkai szolid Ó-t formálnak a meglepettségtől az enyhe káromkodásra, ami épp most pattant ki Zack szájából.

Zack általában nagyon óvatos és nagyon ügyel arra, hogy ne káromkodjon Ben előtt, így az a tény, hogy a fia előtt engedte ki ezt a csúnya szót, elárulja, hogy dühös a visszautasításom miatt.

– Bocs, haver – mondja Zack, miközben bűnbánó pillantást vet Benre.

Még ha nem is habozom, hogy Zack kocsiját használjam, amikor rohanok, hogy a családja javát szolgáló ügyeket intézzem el, nem fogom elfogadni a nagylelkűségét ma reggel. Még mindig haragszom amiatt, hogy teljesen semmibe vett, és különben is, az egy dolog, hogy használom a kocsiját, amikor olyasmit csinálok, amivel segítek neki és Bennek, de egészen más, amikor valami személyes dolgot intézek el.

Nem válaszolok neki, hanem csendben folytatom a reggeliző tányérok mosogatását. Később majd szidhat, amiért visszautasítottam a kedvességét. Ma már nincs kedvem hozzá, hogy ezt hallgassam.

– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni – mondja Sutton, miközben a séf hatalmas salátáját esszük, jóízűen abban a kis étteremben, ami pár saroknyira van az irodájától, Raleigh belvárosában. Busszal jöttem, hogy ott találkozzunk, körbevezetett a Wake megyei Drogkrízis Központban, mielőtt bevitt az irodájába, és mindent elmondott arról, hogy mivel foglalkozik ott. Nagyon érdekes volt, és hagyta, hogy millió kérdést tegyek fel arról, hogy miként látja el a klienseit. A drogfüggőségre specializálódott, és ez nem az a terület, amit én is szeretnék, de sok hasonlóság van, szóval nagyszerű lehetőség volt arra, hogy madártávlatból láthassam, mit csinál.

Az üzleti megbeszélés abbamaradt, amint az étterembe értünk, helyette kis időt töltött azzal, hogy megismerjen engem. Meséltem neki a felnőtté válásomról Észak-Karolina keleti részén, a semmi közepén, egy kisvárosban, Raleigh-től délkeletre. Sutton az a fajta ember, aki kizárólag teljes őszinteséggel invitál meg bárhová is, és én soha nem szégyelltem, honnan jöttem, így hát fecsegtem az apámról, és arról, hogy mennyire szerettem őt, annak ellenére, hogy mennyit ivott, és hogy Kelly – aki két évvel idősebb volt nálam –, tizenhat évesen teherbe esett, és aztán megszülte az én három imádnivaló unokaöcsémet az egymást követő években. Elmondtam neki, hogy segítettem felnevelni őket, amikor együtt éltünk apu lakókocsijában, és aztán meséltem neki a bátyámról, Thomasról, aki jelenleg börtönben van kábítószer birtoklásáért. Sutton mesélt nekem az apjáról és az ő, drogfüggőséggel kapcsolatos küzdelmeiről, és nagyon jó volt, hogy volt valaki, aki megértette a hátteremet.

– Tényleg nagy utat tettél meg – mondja Sutton csodálattal a hangjában. – Egyedül szerezted meg az egyetemi diplomádat. Lenyűgöző, hogy időt szakítottál magadra, és dolgoztál, hogy kifizesd a tandíjat, hogy ne kelljen a diploma megszerzése után semmivel tartoznod.

Mosolyogva bólintok. – Láttam, ahogy apa az adósággal küzdött egész életében. Nem akartam egy rakás adósággal a vállamon kezdeni a felnőtt életemet. Egy plusz évembe telt, mire elértem a célomat, de megérte.

– Akkor is Zacknek dolgozol majd, amikor elkezded a mesterképzést ősszel? – kérdezi.

Bólintok, miközben a salátámat rágom. Miután lenyeltem, azt mondom: – Igen, feltéve, hogy meg tudjuk oldani az időbeosztást Ben iskoláztatásával és Zack utazásával. Azt hiszem, ez megoldható, és feltételezem, hogy Zack még mindig azt akarja, hogy folytassam.

– Hát miért ne tenné? – kiált fel, miközben a villáját a levegőben lóbálja. – Láttam, hogy viselkedtél Bennel a meccsen. Fantasztikusan bánsz vele, okos és felelősségteljes vagy. Delaney fantasztikus munkát végzett, hogy téged választott.

Halvány a mosolyom, lehajtom a fejem, hogy egy darab sonkát szúrjak fel a salátámból.

– Mi az? – kérdezi Sutton, észreveszi, hogy kerülöm a témát. – Csak nem történt valami?

Leteszem a villámat, a sonkáról megfeledkezve, és gyorsan iszom egy kortyot a jeges teámból. Eltolom a tányéromat, az alkaromat az asztalra támasztom, és úgy döntök, hogy szembesítem vele, mi történt. – Szóval, valami történt múlt héten, és nem tudom, mit kezdjek vele.

Sutton tekintete elmélyül az aggodalomtól, leteszi a saját villáját, és közelebb hajol hozzám.

– Amikor múlt héten eljöttünk a meccsről, épp utaztunk az autóval, Ben egy játékot akart, ami a hátsó ülésen volt. Én nem gondoltam semmire, úgyhogy kikapcsoltam a biztonsági övemet, hogy elérjem, Zack pedig teljesen kiakadt. Rám kiabált… úgy értem tényleg ordított, hogy üljek vissza az ülésembe, és csatoljam be az övemet. Ez nagyon felzaklatta Bent, aki sírni kezdett. És aztán... Zack egyszer csak elgondolkodott. Óvatosan lekormányozta a kocsit az útról, leparkolt, és...  pár pillanatig olyan volt, mintha nem lett volna jelen.

– Jézus – suttogja Sutton.

– Tudom – motyogom, miközben az ujjam végigsimít a tányérom szélén, visszaemlékszem, mennyire féltem abban a pillanatban. – Nem tudom, mi történt a balesetben... de úgy sejtem... Ginán nem volt biztonsági öv, ugye?

Sutton szomorúan megrázza a fejét. – Nem, nem volt. Kirepült a járműből. Nagyon súlyos fejsérülést szenvedett. Azt mondják, gyorsan meghalt.

– Szörnyen érzem magam, Sutton – gyakorlatilag nyafogom. – Olyan érzéketlen voltam. És Zack azóta nagyon távolságtartó velem. Nem gondolod, hogy nagy kárt okoztam neki, ugye? Mi van, ha utál engem és nem akarja, hogy Ben közelében legyek?

– Ez nevetséges – mondja. – Zack az a fajta ember, aki, ha nem akarta volna, hogy a fia közelében legyél, már rég kidobott volna azonnal a házból. És nem okoztál neki kárt. Csak egy rossz emléket idéztél fel benne, és megbántottad. Nem te, hanem az emlék. Csak adj neki időt.

– Oké – mondom, és megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Sutton olyan biztosnak tűnik ezzel kapcsolatban, és feltételezem, hogy igaza van. – Gondolod, hogy meg kellene próbálnom beszélni vele?

Horkant egyet, és felkapja a villáját, hogy újra nekiessen a salátájának. – Beszélgetni egy férfival? Komolyan? Nincs sok tapasztalatod velük, ugye?

– Nem beszélsz Alexszel? – kérdezem vigyorogva.

– Persze, hogy beszélek – gúnyolódik –, de az idő nagy részében csatát vívunk. És hidd el, ez férfidolog.

– Akkor hagyjam békén Zacket? – kérdezem, hogy tisztázzam.

– Nem, én nem ezt mondom. Azt kellene tenned, amit jónak érzel. Ha ezt ki kell mondanod, akkor neked kell ezt megtenned. Én csak azt mondom... ő egy férfi. Ne lepődj meg, ha nem nyílik meg, vagy ha lesöpri magáról az aggodalmadat.

Ez mindenképpen elgondolkodtató. Úgy gondolom, talán beszélgetnem kell vele erről, mert nem tudok folyamatosan tojáshéjakon lépdelni körülötte. Ez sem nekem, sem neki nem jó, de ami a legfontosabb, a gyerekek eléggé okosak, és nem fog sokáig tartani, amíg Ben rájön, hogy elvesztettük azt a könnyű partnerséget, amit szépen kialakítottunk. Nem akarom, hogy ez összezavarja őt.

– Kérdezhetek valami személyeset? – kérdezi tétován Sutton, és a tekintetem az övére siklik.

– Hogyne – felelem könnyedén. Nincs semmi rejtegetnivalóm.

– Van valami közted és Zack között?

Teljesen összezavarodva pislogok rá. – Hogy érted?

– Úgy értem… van bármiféle személyes kapcsolatotok egymással?

– Nos, igen... Úgy értem, egyfajta laza kapcsolatba csúsztunk bele, amikor az került szóba, hogy fogok foglalkozni Bennel és megbizonyosodtam afelől, hogy Zack ugyanannyi időt tölt majd vele, mint én. Úgy tűnik, elfogadta a butuska vonzerőmet – mondom kuncogva, miközben még több salátát szúrok fel a villámra.

Sutton megrázza a fejét. – Nem, nem erre gondoltam. Úgy értem... van valami mélyebb?

Megrázom a fejem felé, nem egészen értem, mit kérdez. – Barátok vagyunk persze, de nem mintha kiöntenénk alelkünket egymásnak. Teljesen Benre koncentrálunk mindketten.

Sutton frusztráltan vesz egy nagy levegőt, majd kifújja és kiböki: – Nem… Én... Úgy értem... Ti ketten szexeltek?

– Micsoda? – gyakorlatilag felvisítok, és a mellettünk lévő asztaloknál ülők megfordulnak, hogy rám nézzenek. Az asztal túloldalára hajolva hangosan suttogok: – Miért kérdezel egyáltalán ilyet?

– Nem tudom – suttogja vissza Sutton bocsánatkérően. – Csak... Zack nem tudta levenni rólad a szemét a meccsen. Nem vetted észre, mert igazából a meccset nézted, de én rajtakaptam, ahogy téged nézett. Mintha csak ki akart volna deríteni valamit rólad. Zavartnak tűnt, és azon tűnődtem, hogy talán ti ketten... tudod... vízszintesbe kerültetek egymással, és azóta egyfajta kínos fázisban vagytok.

A fejem kegyetlenül rázkódni kezd ide-oda. – Egyáltalán nem. Zack egyáltalán nem érdeklődik irántam, biztosíthatlak róla.

Egyáltalán nincs semmiféle különleges bennem – gondolom szomorúan.

– Azt hiszem, tévedsz – mondja Sutton halkan. – Jól tudok olvasni az emberekben. Ez is része annak, amiből élek. És legyünk őszinték, Kate... gyönyörű lány vagy. Biztos vagyok benne, hogy észrevette.

A szám tátva marad, ahogy döbbenten nézek rá. – Nem vagyok gyönyörű.

Sutton felhorkan, és tudálékos mosolyra húzza a száját. Megpiszkálja a salátáját, és csendben marad.

– Nem vagyok – jelentem ki újra.

Felemeli a fejét, hogy rám nézzen, és azt mondja: – Okos lány vagy, Kate. Zseniális, gondolom az alapján, amit már elértél eddig is. Próbálod elrejteni, amit Isten adott neked... Ezt látom. De, drágám... nincs ínyemre, hogy ezt mondjam neked, de elég nehéz elrejtened azt, amid van.

Nem igazán, gondolom. Elég jól el tudtam rejteni a testemet a bő ruhák alatt. Az arcom nem teljesen borzalmas, de nem döntik le értem a férfiak az ajtót. Téved, teljesen téved, de nem fogok vele vitatkozni.

– Csak azt mondom – folytatja –, hogy talán részben Zack azért távolságtartó veled, mert előfordulhat, hogy érez valamit irántad. Nem tudom mik ezek az érzések, nem tudom megmondani, de azt hiszem, lehet ebben valami.

Elnézően pillantok rá, és gyorsan témát váltok. Egyáltalán nem vagyok hajlandó arra, hogy elszórakozzak a gondolattal, hogy Zack többet is lát bennem, mint a fia stréber dadáját.

 

Kilencedik fejezet

Zack

Fordította: Hannah

Az alaksorban kialakított minibárból kiveszem a palack Patrónt. A pasibarlang, amelyben talán kétszer voltam a baleset óta. Ide jöttem lazítani és vegetálni. Ben sokszor lógott itt velem, vagy áthívtam a srácokat, hogy nézzünk meg valami box meccset vagy valami más nagy sporteseményt. Egyik sarokban sörcsap is van, amely folyamatosan gondoskodott a szükséges csapolt sör mennyiségről, normális esetben én is azt iszom, de ma este úgy érzem, erősebbre van szükségem.

Az üveg melletti feles pohárért nyúlva meggondoltam magam, és úgy döntöttem egyenesen az üvegből iszom. Nincs előkelő társaság, aki azt mondaná, hogy nem tehetem. Késő van, és a ma esti hazai mérkőzés után Alexszel és Garrettel elmentem meginni egy sört, hogy megünnepeljük a győzelmünket. Fenomenálisan játszottam, gólpasszt adtam,ami nem rossz ahhoz képest, hogy kevesebb mint két hete vagyok ismét kint a jégen.

Kihúzom a kerek parafadugót az üvegből, megdöntöm, és egészségesen meghúzom. A Patrónban az a jó, hogy olyan sima íze van, nem kell hozzá só vagy lime vagy bármi más, ami lágyítsa. Úgy megy le, mint a selymes vaj, plusz a két sör, amit megittam ezelőtt, nem kell sok idő, míg lerészegedek.

Üveggel a kezemben, odamegyek a biliárdasztalhoz, amit alig használok – inkább dekoráció, azt hiszem –, próbálom eldönteni mit is jelent számomra, valójában ez a ház. Gina alig jött le ide az alagsorba, hogy velem lógjon. Azon kívül, hogy engem nézett hokizás közben, a sport nem volt az ő világa. Ezen kívül Ginának és nekem, legtöbbször elég független volt az életünk. Neki megvolt a saját érdeklődési és baráti köre, akikkel rendszeresen találkoztak, nekem úgyszintén. Alexet, Garrettet, és a barátnőiket leszámítva, ritkán szocializálódtunk egy párként. Valójában, a legtöbb közös aktivitásunk Ben körül zajlott, ami nyilván életünk nagy részét töltötte ki. Ahogy megszületett a kisember, a legfontosabb dologgá vált számomra, és az sajnos azt jelentette, hogy a hoki és Gina háttérbe szorultak.

Leteszem a palackot az asztal szélére, kiveszem a háromszöget a tartójából, és belehelyezem a golyókat. Teli, csíkos, teli, csíkos, teli, csíkos. Amikor a golyók már szorosan állnak, elteszem a háromszöget, és leveszek egy dákót a falról. Megragadom az üveget, a biliárdasztal másik végéhez megyek, és kiveszem a fehér golyót. Még egy korty tequila, leteszem az üveget a földre, beállítom a lövés szögét, és egy éles csattanással megtöröm a golyók háromszögét.

Nem sietem el, úgy döntök, a számok sorrendjében ütöm ki a golyókat, minden második ütés után meghúzom a Patrónt. Mire elsüllyesztem az utolsó golyót, a fejem enyhén zsibbadt.

Ismét beállítom a golyókat, arra gondolok, Gina mennyire szerette ezt a házat és a környéket. Számomra csak egy ház volt, de most, hogy ő elment, igazából az ő házává vált. Minden szobában ott van a nyoma, minden kép és apróság, csecsebecse, egy különleges emléket idéz egy életről, ami már nem létezik.

Igen… azt hiszem, eladom ezt a házat… keresek valamit, ami csak az enyém és a Bené. Megteszem amint meggyőzőm magam, hogy ez elfogadható lépés. Korai még? Létezik egyáltalán megfelelő gyász idő, mielőtt elkezdesz új élményeket, emlékeket szerezni?

– Zack? – hallom az alaksorba vezető lépcső tetejéről.

Felnyögök magamban, és még egyszer meghúzom a Patrónt. Az utolsó dolog, amire szükségem van most, hogy Kate itt legyen körülöttem, amikor pia van a szervezetemben. Folyamatosan gyötör a gondolataimban, amikor megláttam – tényleg megláttam őt –, a konyhámban, alig egy hete, azon az estén. Olyan átkozottul lebilincselő, teljesen szexi, és fogalma se volt róla, és teljes mértékben tiltott.

Ben kibaszott dadusa, az isten szerelmére.

Tiltott.

De az ördög vigye el, ha nem gondoltam arra, mi történne, ha nem lenne tiltott. Vajon, tényleg annyira ártatlan és annyira nincs tisztában a szexualitásával, mint amennyire annak tűnik? Vagy rejteget valami dögösséget, amelyet nem tud a bő ruháival és vastag keretes szemüvegével elrejeni? Jézusom, tudni akarom a választ ezekre.

– Zack? – kiáltja ismét, és hallom, ahogy lejön a lépcsőn.

– Itt vagyok – mondom rekedten, és biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban, talán a tequila fogva tartja a nyelvem.

Kate befordul a sarkon, és itt is van. Sajnos nem az a pizsama van rajta, amiben elkaptam a minap este, és talán jobb is. Félek attól, hogy mit tennék vele, ha többet mutatna magából. Helyette szürke melegítő nadrág, és melegítő felsőt visel… nagyon rejtőzködő. Elrejti a testét előlem, és a haja még mindig szorosan össze van fogva. És mint mindig, a szemüvege is rajta van, én meg azon tűnődöm, hogy mindig viselné-e, ha elmondanám neki, hogy tőle még szexibb.

– Mi a helyzet? – kérdezem lazán, a nyelvem látszólag felszabadult egy kicsit. Az asztal végéhez sétálok, menet közben felveszem a fehér golyót. Elhelyezem az asztalon, és szétütöm a golyókat, elsüllyesztve a kilences golyót az oldalsó zsebbe.

– Zajt hallottam innen lentről. Csak meg akartam bizonyosodni, hogy te vagy az – mondja hezitálva. – Remekül játszottál ma este.

– Köszi – mondom, meglepő mód kedvemre volt, hogy nézte a Tv-ben. Mivel elsüllyesztettem egy csíkosat most a tizenkettest választom, ami szépen csücsül a jobb oldali sarok zsebnél, az asztal túloldalán. Elütök egy biztos lövést, de a golyó nekicsapódik az asztal szélének és visszapattan, én meg arra gondolok, abba kellene hagyjam a tequila ivását.

Felegyenesedek, Kate felé tartom a dákót.

– Tudsz játszani?

– Kicsit – mondja kissé elmosolyodva, miközben elveszi tőlem a dákót. – Az egyszínűeket?

– Ja – mondom, és nekitámaszkodok a falnak, hogy onnan nézzem. Mertmíg a lövésére koncentrál, kihasználom a lehetőséget, hogy felfaljam a szemeimmel. Távol tartottam magam tőle, attól féltem a közelsége felerősítené bennem az érzéséket, amelyeket iránta táplálok.

Vicces… de már nem tűnik fel, ahogy azon igyekszik, hogy elrejtse magát. Most, hogy tudom mi rejlik alatta, tisztán el tudom képzelni a fejemben. Ehhez hozzáteszem, hogy Kate a legbarátságosabb ember, akit ismerek, aki a humort és a csacsiskodást használja, hogy megnevettesse az embereket, és egy olyan nőt kapsz, aki egy nyitott könyv, amely csak arra vár, hogy olvassák.

Kate tapasztalata egyértelműen hiányos,gondolom ezt abból, ahogy egy mérfölddel elhibázta a lövését. Késztetést érzek, hogy mögé álljak, megmutassam, hogyan tartsa helyesen a dákót, és hogyan állítsa be a szöget, de a hátsója mögé állni a katasztrófa tökéletes receptje.

Kate visszaadja a dákót, és megkerülöm az asztalt, megfontolva a következő lövésemet.

– Beszélhetnénk arról, hogy mi történt a minap este? – kérdezi halkan. – Az autóban, a biztonsági övvel.

Összerezzenek, mint akit áram rázott meg. Fejem felé fordul, és a szemem összeszűkül.

– Mit kellene arról megbeszélni?

Tényleg? Mit kellene arról megbeszélni? Beparáztam. Átéltem egy szörnyű emléket, most vége van. Ismét kizártam a fejemből.

Nagy részét.

– Nos… csak azt… hogy távolságtartó vagy. Azt hiszem haragszol rám, és szeretnék ismét bocsánatot kérni, remélem, hogy visszatérünk a régi kerékvágásba.

Azt hisziazért vagyok távolságtartó, mert haragszom rá, amiért kikapcsolta a biztonsági övét? Úgy értem, persze… haragudtam, abban a pillanatban, de azt a félelem súlyosbította. Tudom, hogy nem akarattal csinált valami hülyeséget. Azóta, nem is igazán gondoltam a dologra.

– Nem haragszom rád – mondom neki őszintén, amint újra lenézek az asztalra, hogy megejtsem a következő lökést. Kibaszottul, veszettül vonzódom hozzád – gondolom –, és ez megőrjít, és ha őrült vagyok, akkor morcos leszek, de határozottan nem haragos.

Kate megkönnyebbülten fellélegez, és hallom, ahogy motyog, miközben lehajolok a következő lövéshez.

– Jó, akkor jó – simán bemegy a lyukba, és elkezdek sétálni az asztal körül, hogy elérjem a fehér golyót a túlsó szélen.

Amint lehajolok, hogy megcélozzam a golyót, Kate halkan megszólal.

– Nagyon sajnálom, ami a feleségeddel történt.

Fájdalom hasít belém, őszinte szavai hallatán, és egy röpke pillanatra behunyom a szemem, hogy összeszedjem magam.

– Nem volt a feleségem – javítom ki.

– Ó – mondja csendesen. – Nem tudtam... csak feltételeztem.

És biztos vagyok abban, hogy nem tudta. Ginával való kapcsolatom nem volt nyilvános. Amennyire lehetett, kihagytam őt és Bent a sajtóból, nem akartam, hogy betörjenek a magánéletembe. Hosszú ideje voltunk együtt… az új-skóciai-i gimi óta. Gina volt az első szerelem. Nem az egyetlen, de az első, és a leghosszabb, no meg határozottan a legmélyebb. Leszámítva két év különélést, amikor először beválasztottak a NHL-be, de azóta együtt voltunk. Hét évig éltünk együtt, és osztottuk meg az életünket.

De nem házasodtunk össze, ugye?

Tudom, hogy ő akarta, nem mintha mondta volna. Egyszer beszéltünk, miután Ben megszületett, és én tisztán elmondtam, hogy nem állok rá készen. Többet nem hozta fel. Az nem jelentette azt, hogy nem láttam esküvős magazinokat itt-ott a házban. Az nem jelentette azt, hogy nem áradozott folyton, amikor valamelyik barátnője férjhez ment. Tudtam, hogy vágyott erre az utolsó elkötelezettségre részemről, és mégis… képtelen voltam megadni neki.

Ez is fájdalommal tölt el most, hogy meghalt. A bizonytalanságom miatt úgy halt meg, hogy nem kapta meg azt, amit valószínűleg nagyon is megérdemelt.

 A bűntudat miatt, a kétségbeesés olyan erős hullámokkal árasztja el a testem, amit semmilyen mennyiségű tequila nem tud felszárítani. Újratervezés… váltsunk témát...ismét mindent visszafojtani és eltemetni.

Felemelkedek az asztaltól, figyelmen kívül hagyom a lökésem, és Kate felé sétálok. Tekintete együtt érző, és a feje kíváncsian, kissé oldalra van döntve, mivel rajtam lett volna a sor. Vonakodva kinyújtja a kezét, feltételezve, hogy azért közeledek, hogy odaadjam a dákót, de én szorosan tartom.

Odamegyek egyenesen hozzá, amíg lábujjaink összeérnek, neki pedig hátra kell dőlnie, hogy rám nézhessen. Lenyűgöz, hogy nincs megfélemlítve.

– Hadd kérdezzek valamit – mondom halkan, miközben lenézek rá, az alkohol felbátorít, és talán kicsit el is butít. Tekintete nyílt és türelmes. Felemelem egyik kezem, meghúzom a csomót, amiben a haja el van rendezve –, miért rejtegeted a hajad?

Szemei kikerekednek és az arca kipirul. Hátralép, és ellöki a kezem. Felemeli a saját kezét, és idegesen tapogatja meg a feje tetejét, megbizonyosodva, hogy egyetlen kósza hajszál sem szabadult ki.

– Csak könnyebb így – mondja idegesen.

– Nem – mondom azonnal a fejemet rázva a válasza hallatán. – Nem könnyebb. Könnyebb lenne, ha egyszerű lófarokba kötnéd egy gumival. Időt fordítasz rá, hogy szorosan összefogd, és fogadok, hogy milliónyi csat van benne, hogy a helyén maradjon. Szándékosan elrejted, és tudni akarom miért.

– Csak valami, amit mindig is így csináltam – vonja meg vállát.

– Miért? – faggatom tovább.

– Nem tudom – feleli, hangja magasabb, frusztráltsága miatt.

– De tudod – javítom ki közelebb lépve. – Miért rejtegeted?

Nagyot nyel és cincálni kezdi alsó ajkát.

– Mond el miért, Kate – parancsolom kedvesen. – Gyönyörű. Tudni akarom, miért rejted el.

Előlem, teszem hozzá fejben.

Kate meglepetten felsóhajt, és bassza meg… Magam is meg vagyok lepődve, hogy bevallottam ezt neki, de most már túl mélyre mentem. Tudni akarom a választ.

Közelebb lépek, míg centiméternyi távolság van közöttünk, felemelem a kezem és az állára teszem. Odahajolok hozzá és azt súgom:– Miért?

Röpke pillanatra behunyja a szemét és mély levegőt vesz. Amikor ismét kinyitja, látom Kate nyitott könyvét, amit már megtanultam értékelni. Az őszinte és nyers Kate-t.

Kiengedi a levegőt és azt feleli:

– Mert a fiúk korán észrevettek, és nem voltak kedvesek miatta. Féltem. Így erőfeszítéseket tettem, hogy elrejtsem magam. Nem akarom a figyelmet.

Nem működik. Gondolom magamban.

– Mennyire korán? – kérdezem kíváncsian.

– Tizenhárom évesen.

 A fenébe. Tíz éve rejtegeti identitását. Nem mintha olyan jól ment volna neki, most, hogy tudom, mi van ott. Kicsit olyan,mint Clark Kent. Amint megtudtad, hogy ő Superman, elég nehéz volt nem felismerni ki is ő, csak mert kockamód bezselézte a haját és nagy szemüveget hordott.

– A bő ruhák? – kérdezem, kíváncsi vagyok milyen erőfeszítéseket is tett ebbe a leplezésbe.

Bólint, és lehajtja a fejét. Lenézek rá, arra várva, hogy ismét rám nézzen. Nem teszi, és örülök. Mert, ha felnézne, valószínűleg odahajolnék és megcsókolnám, és az már egy teljesen új szintre emelné a hülyeségemet.

Elveszem kezemet az álláról, elfordulok tőle, visszamegyek a biliárdasztalhoz.

– Többé már nem tizenhárom éves fiúkkal vagy körülvéve. Jobban szeretem a hajad leengedve, és őszintén, így amúgy sem rejtesz el semmit.

Grimaszolva lehajolok a következő lökésre.

Mi a faszért mondtam ezt most neki? Biztosan azt hiszi, hogy teljesen zakkant vagyok.

– Azt hiszem, megyek és lefekszem. Fáradt vagyok – mondja halkan.

Nem fordulok meg, hogy ránézzek, félve attól, hogy mit látok az arcán. Így helyette csak annyit mondok:

– Jó éjszakát – és hallom a távolodó lépteit.