Nyolcadik fejezet
Kate
Fordította: Christina
Kibámulok
az ablakon, amely Zack házának fás, hátsó udvarára néz, miközben kiöblítem a
kávéscsészémet, hogy betegyem a mosogatógépbe. Ben a reggelizős kuckójában ül,
és boldogan eszi a zabkását, amit reggelire készítettem neki, és egy könyvet
lapozgat, miközben eszik. Március első hete van, és tipikusan Észak-Karolinára
jellemző módon, a kinti hatalmas cseresznyefa – ami Zack hátsó terasza mellett
áll – már rügyezik. Az időjárás előrejelzés szerint ma 20-30 fok között lesz a
hőmérséklet, én pedig már készen állok arra, hogy vége legyen a télnek. Itt nem
szokott rendkívüli hideg lenni télen, de azért előfordul, hogy kapunk minden évben
néhány nap könnyed havazást. Épp eleget ahhoz, hogy az utakat a feje tetejére
állítsa és a tősgyökeres déliek kiboruljanak miatta.
Lépések
indulnak meg lefelé a hátsó lépcsőn, mire önkéntelenül megfeszülök, ahogy
várom, hogy Zack megjelenjen ma reggel. Feszültség van köztünk a múlt heti
meccs óta, amire elvitt. Nos, helyesbítek... mióta kikapcsoltam a biztonsági
övemet a kocsiban, ő meg nukleáris összeomlást kapott. Fogalmam sincs, milyen
körülmények között történt a baleset, ami Ginának az életébe került, de nem
kell rakétatudósnak lennem, hogy rájöjjek, hogy nem volt bekötve a biztonsági
öve, a férfi aznap esti reakciója alapján.
Szörnyen
éreztem magam amiatt, amit tettem, és a szemeiben kísértő tekintet miatt.
Meggondolatlan cselekedetem szörnyű emléket idézett fel benne, és még, ha
rengetegszer bocsánatot kértem is tőle a hazafelé vezető úton, ő pedig
biztosított róla, hogy minden rendben van, mégis eléggé távolságtartó volt
velem azóta.
Zack
elment a múlt hétvégén egy Nashville-i meccsre, de vasárnap késő este
visszajött. Naponta néhányszor hívott, hogy bejelentkezzen és beszéljen Bennel,
amíg távol volt, de gondosan kerülte a beszélgetést velem. Amikor tegnap
visszajött az edzésről, lazán közölte velem, hogy vegyem ki a nap hátralévő
részét, mert szeretné egyedül tölteni az időt Bennel. Általában sosem bánta,
hogy ott lógtam vele, amikor otthon volt, de az üzenete világos volt. Azt
akarta, hogy ne legyek a látóterében, így az éjszaka hátralévő részében a
szobámban maradtam.
– Szia,
haver – mondja Zack, miközben a konyhaasztalhoz sétál, és leül Ben mellé. A
keze felemelkedik, körbesimítja Ben fejét, és magához húzza, hogy
megcsókolhassa szőke fürtjeit.
– Jó
a zabkása?
Ben
bólint, és egy újabb kanálnyit dug a szájába.
– Kérsz
te is belőle? – kérdezem hezitálva Zacket. – Rengeteget csináltam.
Még
csak rám sem néz, de azt mondja. – Persze. Köszi.
Töltök
neki egy csésze kávét, mivel tudom, hogy reggelente mindig iszik egy csésze
feketét. Csinálok neki egy tál zabpelyhet; rákanalazom a feldarabolt szőlőt,
almát és diót; és odaviszem neki.
Ahogy
elfordulok, hogy visszasétáljak a sziget mögé, hogy elmosogathassam a zabkásás
tálat, lazán azt mondom: – Szóval... Sutton írt ma reggel, és megkérdezte, hogy
lenne-e kedvem ma vele ebédelni. Azt akartam tudni, hogy nem baj-e, ha elviszem
Bent is, vagy inkább Michelle-t kérnéd meg, hogy vigyázzon rá?
Zack
nem válaszol azonnal, helyette eszik egy falat zabpelyhet.
– Vagy
nem kell mennem, ha egyik lehetőséget sem akarod – teszem hozzá gyorsan, mert
nem vagyok benne biztos, hogy hol vannak a határok, amikor arról van szó, hogy
egy kis személyes időt szeretnék magamnak és házon kívül vagyok.
– Ha
gondot okoz, akkor egyszerűen megmondom neki, hogy nem tudok elmenni.
Végre
rám néz, azt hiszem, most először nézett rám igazán a múlt heti incidens óta,
ami a kocsijában történt. A szemei tele vannak szkepticizmussal. – Miért hívna
el Sutton ebédelni?
– Miért
ne tenné? – válaszolok, nem tetszik a kétely a hangjában.
Megvonja
a vállát. – Azt hiszem, nem tudom, mi a közös bennetek. Úgy értem, tudom, hogy
együtt beszélgettetek a meccsen, de ő az egyik csapattársammal jár. Te az
alkalmazottam vagy. Nem ugyanazon az oldalon álltok, érted?
A düh
és a sértett büszkeség miatt megmerevednek a vállaim.
– Nem,
nem tudom, mire gondolsz. És lehet, hogy csak az alkalmazottad vagyok – mondom gúnyosan –, de történetesen sok közös
van bennünk.
– Mondjuk
micsoda? – kérdezi, ahogy élesen rám bámul.
– Nyilvánvalóan
nem sokat hallottál abból, amit Delaney biztosan mesélt rólam neked – mondom
halkan, miközben megtöltöm a mosogatót szappanos vízzel.
Látom,
ahogy a szemei az emlékei közt kutatnak, próbál emlékezni valamire, amit
esetleg elfelejtett. De nem jön rá, így segítek neki. – Elmegyek a
gyermektanácsadásra. Sutton tanácsadó. Ő, ad majd karrier-tanácsokat.
Zack
azonnal megrökönyödve néz, és visszafordítja a tekintetét a zabkásájára. – Értem
– motyogja. – És rendben van. Tudok vigyázni Benre, amíg távol leszel. Ma nincs
semmi dolgom, amíg nem kell elmennem a délutáni meccsre. Feltéve, ha háromra
vagy három körül visszaérsz, akkor megleszünk.
– Köszönöm
– mondom csendesen és azzal foglalom le magam, hogy a tálat dörzsölöm.
– És
vidd a terepjárómat... ma már nem lesz rá szükségem – mondja kicsivel később. –
Ben és én csak itthon lógunk.
Még
mindig bosszant, hogy egyáltalán nem érdeklődik irántam, mint személy iránt, és
a sértő szkepticizmusa, hogy miért akarna olyasvalaki, mint Sutton, velem
ebédelni, így hűvösen visszautasítom. – Nem, köszönöm. A busz megfelel nekem.
– Csak
vidd azt az átkozott autót, Kate – morogja, mire a tekintetem felé kapom. Ben
zabkásás kanala megáll félúton, az ajkai szolid Ó-t formálnak a meglepettségtől az enyhe káromkodásra, ami épp most
pattant ki Zack szájából.
Zack
általában nagyon óvatos és nagyon ügyel arra, hogy ne káromkodjon Ben előtt,
így az a tény, hogy a fia előtt engedte ki ezt a csúnya szót, elárulja, hogy
dühös a visszautasításom miatt.
– Bocs,
haver – mondja Zack, miközben bűnbánó pillantást vet Benre.
Még ha
nem is habozom, hogy Zack kocsiját használjam, amikor rohanok, hogy a családja
javát szolgáló ügyeket intézzem el, nem fogom elfogadni a nagylelkűségét ma
reggel. Még mindig haragszom amiatt, hogy teljesen semmibe vett, és különben
is, az egy dolog, hogy használom a kocsiját, amikor olyasmit csinálok, amivel segítek
neki és Bennek, de egészen más, amikor valami személyes dolgot intézek el.
Nem
válaszolok neki, hanem csendben folytatom a reggeliző tányérok mosogatását.
Később majd szidhat, amiért visszautasítottam a kedvességét. Ma már nincs
kedvem hozzá, hogy ezt hallgassam.
– Annyira
örülök, hogy el tudtál jönni – mondja Sutton, miközben a séf hatalmas salátáját
esszük, jóízűen abban a kis étteremben, ami pár saroknyira van az irodájától,
Raleigh belvárosában. Busszal jöttem, hogy ott találkozzunk, körbevezetett a
Wake megyei Drogkrízis Központban, mielőtt bevitt az irodájába, és mindent
elmondott arról, hogy mivel foglalkozik ott. Nagyon érdekes volt, és hagyta,
hogy millió kérdést tegyek fel arról, hogy miként látja el a klienseit. A
drogfüggőségre specializálódott, és ez nem az a terület, amit én is szeretnék,
de sok hasonlóság van, szóval nagyszerű lehetőség volt arra, hogy
madártávlatból láthassam, mit csinál.
Az
üzleti megbeszélés abbamaradt, amint az étterembe értünk, helyette kis időt
töltött azzal, hogy megismerjen engem. Meséltem neki a felnőtté válásomról
Észak-Karolina keleti részén, a semmi közepén, egy kisvárosban, Raleigh-től
délkeletre. Sutton az a fajta ember, aki kizárólag teljes őszinteséggel invitál
meg bárhová is, és én soha nem szégyelltem, honnan jöttem, így hát fecsegtem az
apámról, és arról, hogy mennyire szerettem őt, annak ellenére, hogy mennyit ivott,
és hogy Kelly – aki két évvel idősebb volt nálam –, tizenhat évesen teherbe
esett, és aztán megszülte az én három imádnivaló unokaöcsémet az egymást követő
években. Elmondtam neki, hogy segítettem felnevelni őket, amikor együtt éltünk
apu lakókocsijában, és aztán meséltem neki a bátyámról, Thomasról, aki jelenleg
börtönben van kábítószer birtoklásáért. Sutton mesélt nekem az apjáról és az ő,
drogfüggőséggel kapcsolatos küzdelmeiről, és nagyon jó volt, hogy volt valaki,
aki megértette a hátteremet.
– Tényleg
nagy utat tettél meg – mondja Sutton csodálattal a hangjában. – Egyedül
szerezted meg az egyetemi diplomádat. Lenyűgöző, hogy időt szakítottál magadra,
és dolgoztál, hogy kifizesd a tandíjat, hogy ne kelljen a diploma megszerzése
után semmivel tartoznod.
Mosolyogva
bólintok. – Láttam, ahogy apa az adósággal küzdött egész életében. Nem akartam
egy rakás adósággal a vállamon kezdeni a felnőtt életemet. Egy plusz évembe
telt, mire elértem a célomat, de megérte.
– Akkor
is Zacknek dolgozol majd, amikor elkezded a mesterképzést ősszel? – kérdezi.
Bólintok,
miközben a salátámat rágom. Miután lenyeltem, azt mondom: – Igen, feltéve, hogy
meg tudjuk oldani az időbeosztást Ben iskoláztatásával és Zack utazásával. Azt
hiszem, ez megoldható, és feltételezem, hogy Zack még mindig azt akarja, hogy
folytassam.
– Hát
miért ne tenné? – kiált fel, miközben a villáját a levegőben lóbálja. – Láttam,
hogy viselkedtél Bennel a meccsen. Fantasztikusan bánsz vele, okos és
felelősségteljes vagy. Delaney fantasztikus munkát végzett, hogy téged
választott.
Halvány
a mosolyom, lehajtom a fejem, hogy egy darab sonkát szúrjak fel a salátámból.
– Mi
az? – kérdezi Sutton, észreveszi, hogy kerülöm a témát. – Csak nem történt
valami?
Leteszem
a villámat, a sonkáról megfeledkezve, és gyorsan iszom egy kortyot a jeges
teámból. Eltolom a tányéromat, az alkaromat az asztalra támasztom, és úgy
döntök, hogy szembesítem vele, mi történt. – Szóval, valami történt múlt héten,
és nem tudom, mit kezdjek vele.
Sutton
tekintete elmélyül az aggodalomtól, leteszi a saját villáját, és közelebb hajol
hozzám.
– Amikor
múlt héten eljöttünk a meccsről, épp utaztunk az autóval, Ben egy játékot
akart, ami a hátsó ülésen volt. Én nem gondoltam semmire, úgyhogy kikapcsoltam
a biztonsági övemet, hogy elérjem, Zack pedig teljesen kiakadt. Rám kiabált…
úgy értem tényleg ordított, hogy üljek vissza az ülésembe, és csatoljam be az
övemet. Ez nagyon felzaklatta Bent, aki sírni kezdett. És aztán... Zack egyszer
csak elgondolkodott. Óvatosan lekormányozta a kocsit az útról, leparkolt, és...
pár pillanatig olyan volt, mintha nem
lett volna jelen.
– Jézus
– suttogja Sutton.
– Tudom
– motyogom, miközben az ujjam végigsimít a tányérom szélén, visszaemlékszem,
mennyire féltem abban a pillanatban. – Nem tudom, mi történt a balesetben... de
úgy sejtem... Ginán nem volt biztonsági öv, ugye?
Sutton
szomorúan megrázza a fejét. – Nem, nem volt. Kirepült a járműből. Nagyon súlyos
fejsérülést szenvedett. Azt mondják, gyorsan meghalt.
– Szörnyen
érzem magam, Sutton – gyakorlatilag nyafogom. – Olyan érzéketlen voltam. És
Zack azóta nagyon távolságtartó velem. Nem gondolod, hogy nagy kárt okoztam
neki, ugye? Mi van, ha utál engem és nem akarja, hogy Ben közelében legyek?
– Ez
nevetséges – mondja. – Zack az a fajta ember, aki, ha nem akarta volna, hogy a
fia közelében legyél, már rég kidobott volna azonnal a házból. És nem okoztál
neki kárt. Csak egy rossz emléket idéztél fel benne, és megbántottad. Nem te,
hanem az emlék. Csak adj neki időt.
– Oké
– mondom, és megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Sutton olyan biztosnak tűnik
ezzel kapcsolatban, és feltételezem, hogy igaza van. – Gondolod, hogy meg
kellene próbálnom beszélni vele?
Horkant
egyet, és felkapja a villáját, hogy újra nekiessen a salátájának. – Beszélgetni
egy férfival? Komolyan? Nincs sok tapasztalatod velük, ugye?
– Nem
beszélsz Alexszel? – kérdezem vigyorogva.
– Persze,
hogy beszélek – gúnyolódik –, de az idő nagy részében csatát vívunk. És hidd
el, ez férfidolog.
– Akkor
hagyjam békén Zacket? – kérdezem, hogy tisztázzam.
– Nem,
én nem ezt mondom. Azt kellene tenned, amit jónak érzel. Ha ezt ki kell
mondanod, akkor neked kell ezt megtenned. Én csak azt mondom... ő egy férfi. Ne
lepődj meg, ha nem nyílik meg, vagy ha lesöpri magáról az aggodalmadat.
Ez
mindenképpen elgondolkodtató. Úgy gondolom, talán beszélgetnem kell vele erről,
mert nem tudok folyamatosan tojáshéjakon lépdelni körülötte. Ez sem nekem, sem
neki nem jó, de ami a legfontosabb, a gyerekek eléggé okosak, és nem fog sokáig
tartani, amíg Ben rájön, hogy elvesztettük azt a könnyű partnerséget, amit
szépen kialakítottunk. Nem akarom, hogy ez összezavarja őt.
– Kérdezhetek
valami személyeset? – kérdezi tétován Sutton, és a tekintetem az övére siklik.
– Hogyne
– felelem könnyedén. Nincs semmi rejtegetnivalóm.
– Van
valami közted és Zack között?
Teljesen
összezavarodva pislogok rá. – Hogy érted?
– Úgy
értem… van bármiféle személyes kapcsolatotok egymással?
– Nos,
igen... Úgy értem, egyfajta laza kapcsolatba csúsztunk bele, amikor az került
szóba, hogy fogok foglalkozni Bennel és megbizonyosodtam afelől, hogy Zack
ugyanannyi időt tölt majd vele, mint én. Úgy tűnik, elfogadta a butuska
vonzerőmet – mondom kuncogva, miközben még több salátát szúrok fel a villámra.
Sutton
megrázza a fejét. – Nem, nem erre gondoltam. Úgy értem... van valami mélyebb?
Megrázom
a fejem felé, nem egészen értem, mit kérdez. – Barátok vagyunk persze, de nem
mintha kiöntenénk alelkünket egymásnak. Teljesen Benre koncentrálunk
mindketten.
Sutton
frusztráltan vesz egy nagy levegőt, majd kifújja és kiböki: – Nem… Én... Úgy
értem... Ti ketten szexeltek?
– Micsoda?
– gyakorlatilag felvisítok, és a mellettünk lévő asztaloknál ülők megfordulnak,
hogy rám nézzenek. Az asztal túloldalára hajolva hangosan suttogok: – Miért
kérdezel egyáltalán ilyet?
– Nem
tudom – suttogja vissza Sutton bocsánatkérően. – Csak... Zack nem tudta levenni
rólad a szemét a meccsen. Nem vetted észre, mert igazából a meccset nézted, de
én rajtakaptam, ahogy téged nézett. Mintha csak ki akart volna deríteni valamit
rólad. Zavartnak tűnt, és azon tűnődtem, hogy talán ti ketten... tudod...
vízszintesbe kerültetek egymással, és azóta egyfajta kínos fázisban vagytok.
A fejem
kegyetlenül rázkódni kezd ide-oda. – Egyáltalán nem. Zack egyáltalán nem
érdeklődik irántam, biztosíthatlak róla.
Egyáltalán nincs semmiféle különleges
bennem – gondolom szomorúan.
– Azt
hiszem, tévedsz – mondja Sutton halkan. – Jól tudok olvasni az emberekben. Ez
is része annak, amiből élek. És legyünk őszinték, Kate... gyönyörű lány vagy.
Biztos vagyok benne, hogy észrevette.
A szám
tátva marad, ahogy döbbenten nézek rá. – Nem vagyok gyönyörű.
Sutton
felhorkan, és tudálékos mosolyra húzza a száját. Megpiszkálja a salátáját, és
csendben marad.
– Nem
vagyok – jelentem ki újra.
Felemeli
a fejét, hogy rám nézzen, és azt mondja: – Okos lány vagy, Kate. Zseniális,
gondolom az alapján, amit már elértél eddig is. Próbálod elrejteni, amit Isten
adott neked... Ezt látom. De, drágám... nincs ínyemre, hogy ezt mondjam neked,
de elég nehéz elrejtened azt, amid van.
Nem igazán,
gondolom. Elég jól el tudtam rejteni a testemet a bő ruhák alatt. Az arcom nem
teljesen borzalmas, de nem döntik le értem a férfiak az ajtót. Téved, teljesen
téved, de nem fogok vele vitatkozni.
– Csak
azt mondom – folytatja –, hogy talán részben Zack azért távolságtartó veled,
mert előfordulhat, hogy érez valamit irántad. Nem tudom mik ezek az érzések,
nem tudom megmondani, de azt hiszem, lehet ebben valami.
Elnézően
pillantok rá, és gyorsan témát váltok. Egyáltalán nem vagyok hajlandó arra,
hogy elszórakozzak a gondolattal, hogy Zack többet is lát bennem, mint a fia
stréber dadáját.
Kilencedik fejezet
Zack
Fordította:
Hannah
Az alaksorban kialakított minibárból kiveszem a palack Patrónt. A
pasibarlang, amelyben talán kétszer voltam a baleset óta. Ide jöttem lazítani
és vegetálni. Ben sokszor lógott itt velem, vagy áthívtam a srácokat, hogy
nézzünk meg valami box meccset vagy valami más nagy sporteseményt. Egyik
sarokban sörcsap is van, amely folyamatosan gondoskodott a szükséges csapolt
sör mennyiségről, normális esetben én is azt iszom, de ma este úgy érzem,
erősebbre van szükségem.
Az üveg melletti feles pohárért nyúlva
meggondoltam magam, és úgy döntöttem egyenesen az üvegből iszom. Nincs előkelő
társaság, aki azt mondaná, hogy nem tehetem. Késő van, és a ma esti hazai
mérkőzés után Alexszel és Garrettel elmentem meginni egy sört, hogy
megünnepeljük a győzelmünket. Fenomenálisan játszottam, gólpasszt adtam,ami nem
rossz ahhoz képest, hogy kevesebb mint két hete vagyok ismét kint a jégen.
Kihúzom a kerek parafadugót az üvegből, megdöntöm, és egészségesen
meghúzom. A Patrónban az a jó, hogy olyan sima íze van, nem kell hozzá só vagy
lime vagy bármi más, ami lágyítsa. Úgy megy le, mint a selymes vaj, plusz a két
sör, amit megittam ezelőtt, nem kell sok idő, míg lerészegedek.
Üveggel a kezemben, odamegyek a biliárdasztalhoz, amit alig használok –
inkább dekoráció, azt hiszem –, próbálom eldönteni mit is jelent számomra,
valójában ez a ház. Gina alig jött le ide az alagsorba, hogy velem lógjon. Azon
kívül, hogy engem nézett hokizás közben, a sport nem volt az ő világa. Ezen
kívül Ginának és nekem, legtöbbször elég független volt az életünk. Neki
megvolt a saját érdeklődési és baráti köre, akikkel rendszeresen találkoztak,
nekem úgyszintén. Alexet, Garrettet, és a barátnőiket leszámítva, ritkán szocializálódtunk
egy párként. Valójában, a legtöbb közös aktivitásunk Ben körül zajlott, ami
nyilván életünk nagy részét töltötte ki. Ahogy megszületett a kisember, a legfontosabb
dologgá vált számomra, és az sajnos azt jelentette, hogy a hoki és Gina háttérbe
szorultak.
Leteszem a palackot az asztal szélére, kiveszem a háromszöget a
tartójából, és belehelyezem a golyókat. Teli, csíkos, teli, csíkos, teli,
csíkos. Amikor a golyók már szorosan állnak, elteszem a háromszöget, és
leveszek egy dákót a falról. Megragadom az üveget, a biliárdasztal másik
végéhez megyek, és kiveszem a fehér golyót. Még egy korty tequila, leteszem az
üveget a földre, beállítom a lövés szögét, és egy éles csattanással megtöröm a
golyók háromszögét.
Nem sietem el, úgy döntök, a számok sorrendjében ütöm ki a golyókat,
minden második ütés után meghúzom a Patrónt. Mire elsüllyesztem az utolsó
golyót, a fejem enyhén zsibbadt.
Ismét beállítom a golyókat, arra gondolok, Gina mennyire szerette ezt a
házat és a környéket. Számomra csak egy ház volt, de most, hogy ő elment,
igazából az ő házává vált. Minden szobában ott van a nyoma, minden kép
és apróság, csecsebecse, egy különleges emléket idéz egy életről, ami már nem
létezik.
Igen… azt hiszem, eladom ezt a házat…
keresek valamit, ami csak az enyém és a Bené. Megteszem amint meggyőzőm magam,
hogy ez elfogadható lépés. Korai még? Létezik egyáltalán megfelelő gyász idő,
mielőtt elkezdesz új élményeket, emlékeket szerezni?
– Zack? – hallom az alaksorba vezető
lépcső tetejéről.
Felnyögök magamban, és még egyszer
meghúzom a Patrónt. Az utolsó dolog, amire szükségem van most, hogy Kate itt
legyen körülöttem, amikor pia van a szervezetemben. Folyamatosan gyötör a
gondolataimban, amikor megláttam – tényleg megláttam őt –, a konyhámban, alig
egy hete, azon az estén. Olyan átkozottul lebilincselő, teljesen szexi, és
fogalma se volt róla, és teljes mértékben tiltott.
Ben kibaszott dadusa, az isten szerelmére.
Tiltott.
De az ördög vigye el, ha nem gondoltam
arra, mi történne, ha nem lenne tiltott. Vajon, tényleg annyira ártatlan és
annyira nincs tisztában a szexualitásával, mint amennyire annak tűnik? Vagy
rejteget valami dögösséget, amelyet nem tud a bő ruháival és vastag keretes
szemüvegével elrejeni? Jézusom, tudni akarom a választ ezekre.
– Zack? – kiáltja ismét, és hallom,
ahogy lejön a lépcsőn.
– Itt vagyok – mondom rekedten, és
biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban, talán a tequila fogva tartja a
nyelvem.
Kate befordul a sarkon, és itt is van.
Sajnos nem az a pizsama van rajta, amiben elkaptam a minap este, és talán jobb
is. Félek attól, hogy mit tennék vele, ha többet mutatna magából. Helyette
szürke melegítő nadrág, és melegítő felsőt visel… nagyon rejtőzködő. Elrejti a
testét előlem, és a haja még mindig szorosan össze van fogva. És mint mindig, a
szemüvege is rajta van, én meg azon tűnődöm, hogy mindig viselné-e, ha
elmondanám neki, hogy tőle még szexibb.
– Mi a helyzet? – kérdezem lazán, a nyelvem
látszólag felszabadult egy kicsit. Az asztal végéhez sétálok, menet közben
felveszem a fehér golyót. Elhelyezem az asztalon, és szétütöm a golyókat,
elsüllyesztve a kilences golyót az oldalsó zsebbe.
– Zajt hallottam innen lentről. Csak
meg akartam bizonyosodni, hogy te vagy az – mondja hezitálva. – Remekül
játszottál ma este.
– Köszi – mondom, meglepő mód
kedvemre volt, hogy nézte a Tv-ben. Mivel elsüllyesztettem egy csíkosat most a tizenkettest
választom, ami szépen csücsül a jobb oldali sarok zsebnél, az asztal
túloldalán. Elütök egy biztos lövést, de a golyó nekicsapódik az asztal
szélének és visszapattan, én meg arra gondolok, abba kellene hagyjam a tequila
ivását.
Felegyenesedek, Kate felé tartom a dákót.
– Tudsz játszani?
– Kicsit – mondja kissé elmosolyodva,
miközben elveszi tőlem a dákót. – Az egyszínűeket?
– Ja – mondom, és nekitámaszkodok a
falnak, hogy onnan nézzem. Mertmíg a lövésére koncentrál, kihasználom a
lehetőséget, hogy felfaljam a szemeimmel. Távol tartottam magam tőle, attól
féltem a közelsége felerősítené bennem az érzéséket, amelyeket iránta táplálok.
Vicces… de már nem tűnik fel, ahogy azon
igyekszik, hogy elrejtse magát. Most, hogy tudom mi rejlik alatta, tisztán el
tudom képzelni a fejemben. Ehhez hozzáteszem, hogy Kate a legbarátságosabb
ember, akit ismerek, aki a humort és a csacsiskodást használja, hogy
megnevettesse az embereket, és egy olyan nőt kapsz, aki egy nyitott könyv,
amely csak arra vár, hogy olvassák.
Kate tapasztalata egyértelműen hiányos,gondolom
ezt abból, ahogy egy mérfölddel elhibázta a lövését. Késztetést érzek, hogy
mögé álljak, megmutassam, hogyan tartsa helyesen a dákót, és hogyan állítsa be
a szöget, de a hátsója mögé állni a katasztrófa tökéletes receptje.
Kate visszaadja a dákót, és megkerülöm az
asztalt, megfontolva a következő lövésemet.
– Beszélhetnénk arról, hogy mi
történt a minap este? – kérdezi halkan. – Az autóban, a biztonsági övvel.
Összerezzenek, mint akit áram rázott meg.
Fejem felé fordul, és a szemem összeszűkül.
– Mit kellene arról megbeszélni?
Tényleg? Mit kellene arról megbeszélni? Beparáztam.
Átéltem egy szörnyű emléket, most vége van. Ismét kizártam a fejemből.
Nagy részét.
– Nos… csak azt… hogy távolságtartó
vagy. Azt hiszem haragszol rám, és szeretnék ismét bocsánatot kérni, remélem,
hogy visszatérünk a régi kerékvágásba.
Azt hisziazért vagyok távolságtartó, mert
haragszom rá, amiért kikapcsolta a biztonsági övét? Úgy értem, persze…
haragudtam, abban a pillanatban, de azt a félelem súlyosbította. Tudom, hogy
nem akarattal csinált valami hülyeséget. Azóta, nem is igazán gondoltam a
dologra.
– Nem haragszom rád – mondom neki
őszintén, amint újra lenézek az asztalra, hogy megejtsem a következő lökést. Kibaszottul,
veszettül vonzódom hozzád – gondolom –, és ez megőrjít, és ha őrült
vagyok, akkor morcos leszek, de határozottan nem haragos.
Kate megkönnyebbülten fellélegez, és
hallom, ahogy motyog, miközben lehajolok a következő lövéshez.
– Jó, akkor jó – simán bemegy a
lyukba, és elkezdek sétálni az asztal körül, hogy elérjem a fehér golyót a
túlsó szélen.
Amint lehajolok, hogy megcélozzam a
golyót, Kate halkan megszólal.
– Nagyon sajnálom, ami a feleségeddel
történt.
Fájdalom hasít belém, őszinte szavai
hallatán, és egy röpke pillanatra behunyom a szemem, hogy összeszedjem magam.
– Nem volt a feleségem – javítom ki.
– Ó – mondja csendesen. – Nem
tudtam... csak feltételeztem.
És biztos vagyok abban, hogy nem tudta.
Ginával való kapcsolatom nem volt nyilvános. Amennyire lehetett, kihagytam őt
és Bent a sajtóból, nem akartam, hogy betörjenek a magánéletembe. Hosszú ideje
voltunk együtt… az új-skóciai-i gimi óta. Gina volt az első szerelem. Nem az
egyetlen, de az első, és a leghosszabb, no meg határozottan a legmélyebb.
Leszámítva két év különélést, amikor először beválasztottak a NHL-be, de azóta
együtt voltunk. Hét évig éltünk együtt, és osztottuk meg az életünket.
De nem házasodtunk össze, ugye?
Tudom, hogy ő akarta, nem mintha mondta
volna. Egyszer beszéltünk, miután Ben megszületett, és én tisztán elmondtam,
hogy nem állok rá készen. Többet nem hozta fel. Az nem jelentette azt, hogy nem
láttam esküvős magazinokat itt-ott a házban. Az nem jelentette azt, hogy nem
áradozott folyton, amikor valamelyik barátnője férjhez ment. Tudtam, hogy
vágyott erre az utolsó elkötelezettségre részemről, és mégis… képtelen voltam
megadni neki.
Ez is fájdalommal tölt el most, hogy
meghalt. A bizonytalanságom miatt úgy halt meg, hogy nem kapta meg azt, amit
valószínűleg nagyon is megérdemelt.
A
bűntudat miatt, a kétségbeesés olyan erős hullámokkal árasztja el a testem,
amit semmilyen mennyiségű tequila nem tud felszárítani. Újratervezés… váltsunk
témát...ismét mindent visszafojtani és eltemetni.
Felemelkedek az asztaltól, figyelmen kívül
hagyom a lökésem, és Kate felé sétálok. Tekintete együtt érző, és a feje kíváncsian,
kissé oldalra van döntve, mivel rajtam lett volna a sor. Vonakodva kinyújtja a
kezét, feltételezve, hogy azért közeledek, hogy odaadjam a dákót, de én
szorosan tartom.
Odamegyek egyenesen hozzá, amíg lábujjaink
összeérnek, neki pedig hátra kell dőlnie, hogy rám nézhessen. Lenyűgöz, hogy
nincs megfélemlítve.
– Hadd kérdezzek valamit – mondom
halkan, miközben lenézek rá, az alkohol felbátorít, és talán kicsit el is
butít. Tekintete nyílt és türelmes. Felemelem egyik kezem, meghúzom a csomót,
amiben a haja el van rendezve –, miért rejtegeted a hajad?
Szemei kikerekednek és az arca kipirul.
Hátralép, és ellöki a kezem. Felemeli a saját kezét, és idegesen tapogatja meg
a feje tetejét, megbizonyosodva, hogy egyetlen kósza hajszál sem szabadult ki.
– Csak könnyebb így – mondja
idegesen.
– Nem – mondom azonnal a fejemet
rázva a válasza hallatán. – Nem könnyebb. Könnyebb lenne, ha egyszerű lófarokba
kötnéd egy gumival. Időt fordítasz rá, hogy szorosan összefogd, és fogadok,
hogy milliónyi csat van benne, hogy a helyén maradjon. Szándékosan elrejted, és
tudni akarom miért.
– Csak valami, amit mindig is így csináltam
– vonja meg vállát.
– Miért? – faggatom tovább.
– Nem tudom – feleli, hangja magasabb,
frusztráltsága miatt.
– De tudod – javítom ki közelebb
lépve. – Miért rejtegeted?
Nagyot nyel és cincálni kezdi alsó ajkát.
– Mond el miért, Kate – parancsolom
kedvesen. – Gyönyörű. Tudni akarom, miért rejted el.
Előlem, teszem hozzá fejben.
Kate meglepetten felsóhajt, és bassza meg…
Magam is meg vagyok lepődve, hogy bevallottam ezt neki, de most már túl mélyre
mentem. Tudni akarom a választ.
Közelebb lépek, míg centiméternyi távolság
van közöttünk, felemelem a kezem és az állára teszem. Odahajolok hozzá és azt
súgom:– Miért?
Röpke pillanatra behunyja a szemét és mély
levegőt vesz. Amikor ismét kinyitja, látom Kate nyitott könyvét, amit már
megtanultam értékelni. Az őszinte és nyers Kate-t.
Kiengedi a levegőt és azt feleli:
– Mert a fiúk korán észrevettek, és
nem voltak kedvesek miatta. Féltem. Így erőfeszítéseket tettem, hogy elrejtsem
magam. Nem akarom a figyelmet.
Nem működik. Gondolom
magamban.
– Mennyire korán? – kérdezem
kíváncsian.
– Tizenhárom évesen.
A
fenébe. Tíz éve rejtegeti identitását. Nem mintha olyan jól ment volna neki,
most, hogy tudom, mi van ott. Kicsit olyan,mint Clark Kent. Amint megtudtad,
hogy ő Superman, elég nehéz volt nem
felismerni ki is ő, csak mert kockamód bezselézte a haját és nagy szemüveget
hordott.
– A bő ruhák? – kérdezem, kíváncsi
vagyok milyen erőfeszítéseket is tett ebbe a leplezésbe.
Bólint, és lehajtja a fejét. Lenézek rá,
arra várva, hogy ismét rám nézzen. Nem teszi, és örülök. Mert, ha felnézne,
valószínűleg odahajolnék és megcsókolnám, és az már egy teljesen új szintre
emelné a hülyeségemet.
Elveszem kezemet az álláról, elfordulok
tőle, visszamegyek a biliárdasztalhoz.
– Többé már nem tizenhárom éves
fiúkkal vagy körülvéve. Jobban szeretem a hajad leengedve, és őszintén, így
amúgy sem rejtesz el semmit.
Grimaszolva lehajolok a következő lökésre.
Mi a faszért mondtam ezt most neki?
Biztosan azt hiszi, hogy teljesen zakkant vagyok.
– Azt hiszem, megyek és lefekszem.
Fáradt vagyok – mondja halkan.
Nem fordulok meg, hogy ránézzek, félve attól,
hogy mit látok az arcán. Így helyette csak annyit mondok:
– Jó éjszakát – és hallom a távolodó
lépteit.
Köszönöm!
VálaszTörlésKöszönöm! :)
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️
VálaszTörlés