6.-7. Fejezet

 

Hatodik fejezet

Kate

Fordította: Meridiana

Becsukom a könyvet, amit olvasok, és az éjjeliszekrényre teszem az ágyam mellé, képtelen vagyok elmerülni a magával ragadó epikus romantikában. Vagy valami hasonló baromságban.

Általában igazi romantikus vagyok a szívem mélyén. Talán nem tűnök annak, hogyha valaki rám néz, de én az a fajta nő vagyok, aki abban reménykedik, hogy egy nap eljön a lovagja, aki elrabolja. Tudom, hogy ez túlzó elvárás, különösen, hogy nem teszek érte semmit, hogy bátorítsam a lovagot, hogy végre megtaláljon.

Épp ellenkezőleg.

Mióta elértem a tizenhárom éves kort, mindent megtettem, hogy észrevétlenné tegyem magam az ellenkező nem számára. Ez, azután következett be, hogy egy délután az iskolában négy idősebb fiú sarokba szorított az öltözőszekrényemnél. A pubertás kor alatt a testem gyorsan változott, és a felsőtestem gyorsan felkeltette a fiúk figyelmét.

Mivel nagyon szegények voltunk, nem válogathattam meg mit viselek, abból állt a ruhatáram, ami Kelly cuccaiból rám maradt, és mivel ő az a típus volt, akit a fiúk gyorsan megkedvelnek, az ő cuccai általában szűkebbek voltak és sokat mutattak. Azt hiszem, talán ezért is lett terhes az első gyerekével tizenhat évesen.

Mindenesetre, a fiúk néhány évig ijesztőek voltak azzal, hogy fogdostak, és kéjes megjegyzéseket tettek a melleimre. Amikor az egyikük megpróbált berángatni a fiúmosdóba, tökön rúgtam és leüvöltöttem a fejét, aminek az lett a következménye, hogy az egyik tanárnő kirohant az osztályterméből.

Nem tudtam megállítani a könnyeimet, mert halálra rémültem és remegő hangon elmondtam neki, mi történt.

És tudod mit mondott nekem?

Azt mondta:

– Nos, ha nem hordanál ilyen ruhákat, a fiúk észre se vennének.

És tudod, mi van még? Még csak nem is haragudtam rá. Habár még csak tizenhárom voltam, ahhoz elég okos, hogy rájöjjek, hogy nagyon is igaza van. Attól a naptól fogva kölcsönvettem apám pólóit, hogy elrejtsem az alakomat, nem sminkeltem magam, és természetesen nem hordtam feltűnően a hajam. A szemüveg nem érdekelt. Szükségem volt rá az olvasáshoz, de arra is elég hamar rájöttem, hogy elrettentésként is ugyanolyan hatásos, így mindig viseltem, kivéve, amikor aludtam.

A fiúproblémám megoldódott. Amit elvesztettem a külsőségek miatt, azt pótoltam a barátságosságommal és a népszerűséggel, és a suli vicces lett. Szóval népszerű voltam a legkülönfélébb emberek körében, amennyire csak egy szegény és stréber gyerek népszerű lehet. Az gimnáziumi éveim nem voltak túlságosan szörnyűek, és igyekeztem az élet jó dolgait nézni, hogy túléljem.

Mindig.

Sajnos, mire a főiskolára kerültem, és rájöttem, hogy talán tetszene a fiúk figyelme, és hogy a lovagom sosem fog megtalálni, amíg így nézek ki, de addigra már nem igazán tudtam, mit tegyek magammal. Fogalmam sem volt, hogyan kell a hajamat formázni vagy sminkelni, és nem volt pénzem, hogy szép ruhákat vegyek, és szinte depressziós voltam az egész kilátástalansága miatt.

De aztán rájöttem még valamire a főiskolával kapcsolatban. Annyi fiú volt ott – mármint férfi –, hogy a nagy számok törvénye alapján, volt néhány, akivel kölcsönösen érdeklődtünk egymás iránt. Először persze, az agyam érdekelte őket. Összesen két fiúbarátom volt, amíg főiskolára jártam az utolsó öt évben, és mindkettőjük felsőbb évfolyamba járt, ahol a diákok már komolyan vették az iskolát.

Az első Kelton, nem tartott sokáig. Vele csókolóztam először, ez volt az első lépcső, amit megléptem, amit vadul izgalmasnak, de ijesztőnek találtam. A halogatásom, hogy megtegyem a következő lépést, ölte meg a kapcsolatunkat. Őt nem zavarta sem a hülye stílusom, sem az, hogy néha idiótán viselkedem, de az zavarta, hogy egy hónap randizás után sem akartam lefeküdni vele.

A második barátommal, majd egy évig voltunk együtt. Anthony-nak hívták, és egy briliáns matematikus volt. Aranyos volt, és teljesen elbűvölt. Gyorsan összebarátkoztunk, az éjszakai tanulások és a filozófiai viták során. Anthony ugyanúgy szűz volt, mint én, így mindketten nagyon bizonytalanok voltunk, hogy hogyan is kellene a kapcsolatunknak alakulnia. Lassan alakultunk, és idővel, végül is, tizenkét doboz sör után áttörtük a határt, a félszegségünket, és végül a szűzhártyámat. Nem volt kellemes élmény az első alkalom, de azt kell mondanom, hogy idővel egyre jobb lett. Sajnos, Keltonnal ellentétben, Anthony-nak volt baja az öltözködésemmel és a buta viselkedésemmel, amikkel a hiányosságaimat kompenzáltam. Valójában nem is neki volt baja vele, hanem a szüleinek, akik neves orvosoknak számítottak a helyiek között. Gyorsan rájöttem, hogy kínos voltam a társasági köreikben, mert a ruháim olcsóak voltak, és az akcentusom túlságosan vidékies volt. Nem szakítottunk szépen, de az emlékek megszépülnek… Egy hónappal az után, hogy szakítottam Antony-val, összefutottam Keltonnal, és végül lefeküdtem vele csak azért, hogy megmutassam neki, mennyit fejlődtem. Jó volt... nagyon jó, de soha nem mentem vissza hozzá, hogy megismételjük. Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy nem Kelton volt az én lovagom.

És ezzel véget értek a férfiakkal kapcsolatos romantikus tapasztalataim. Gondolom ezért volt, hogy szerettem elmerülni egy jó romantikus regényben, mert így elmenekülhettem egy fantáziavilágba, és reménykedhettem, hogy egyszer majd valóra válhatnak. Olyan lány vagyok, aki még hisz Hamupipőkében... kivéve, hogy én inkább előbb megszerzem a diplomámat, és bebizonyítom magamnak, hogy egyedül is sikeres lehetek. Aztán jöhet a lovag és levehet a lábamról. Talán addigra már elég pénzt fogok keresni ahhoz, hogy költhessek ruhákra, megcsináltassam a hajam, és valami feltűnő, puccos sminket.

A gyomrom korog, ami azt hiszem, azt jelenti, ez az egész nem is érdekel annyira, mert éhes vagyok. Bőségesen vacsoráztunk Bennel. Paradicsomlevest és grillezett sajtot készítettem, ami egy olyan embernek, mint én, abszolút luxus volt.

Zack világossá tette, amikor rám bízta a bevásárlást, hogy ő nem válogatós, ahogy Ben sem, és azt készíthetek, amit csak akarok, és ők elégedettek lesznek vele. Ez tényleg így volt, így az elmúlt héten többet ettem, mint amennyit valaha életemben. A legjobb az volt az egészben, hogy ha késő este megéhezem, csak lemegyek a konyhába, és előveszek egy kis harapnivalót.

Egy kis nasi!

Életem abszolút szégyenfoltja.

Igen... a nassolás jól hangzik. Egy tál gabonapehely vagy talán egy kis pattogatott kukorica. Nem, jégkrém! Határozottan jégkrém. Kimászok az ágyamból, és az órára pillantok. Majdnem tíz óra, leveszem a szemüvegemet, de a nyakamba akasztom, hogy nálam legyen. Amikor egyedül vagyok, vagy nem olvasok, akkor leveszem a szemüvegem, de mindig igyekszem, hogy ne felejtsem el magamnál tartani, ha szükségem lenne rá.

Zack körülbelül egy órája küldött nekem egy sms-t, hogy jelentkezzen. Biztosítottam róla, hogy a dinamitot becsomagoltuk, és Ben mélyen alszik. Reméltem, hogy ez mosolyt csal az arcára. Minden nap az a célom, hogy megpróbáljam megnevettetni. Legtöbbször szánalmas kudarcot vallok, de néha egyszerűen nem tudja megállni.

Csupán annyit írt vissza, hogy valószínűleg nagyon késő lesz, mikor hazaér, és hogy majd reggel találkozunk.

A ruhámra pillantva tétovázom, mielőtt kilépnék a szobámból. Már a pizsamámban vagyok, ami alapvetően egy topból és egy hozzá illő fiú rövidnadrágból áll, amit Anthony-tól kaptam karácsonyra évekkel ezelőtt. Soha nem tenném ki a lábam ebben ebből a szobából, ha lenne esélye, hogy összefutok Bennel vagy Zackkel, de ennek kicsi az esélye.

Belegondoltam, hogy Ben mélyen alszik, és reggel hétig nem is valószínű, hogy felébred, Zack pedig csak néhány óra múlva ér haza.

A küldetésem, hogy ételt szerezzek, azzal együtt, hogy ki- és belépek a konyhába, és visszatérek a szobám biztonságába kb. két perc. A döntés tehát megszületett, és gyorsan elindultam. Ahogy végigrobogok a hátsókonyhába vezető lépcsőn, a kezeimmel átsimítom a fejem, ezzel átfésülve sűrű, hullámos hajamat. Nagy megkönnyebbülés a konty után, amit minden nap viselek, de inkább ez, minthogy azon aggódjak mindig, hogy mit csináljak az irdatlan hosszú hajjal, ami a hátam közepéig ér. Költenem kéne rá és levágatni, de a hajvágás pénzbe kerül, és ez felesleges kiadásnak tűnik most. Amúgy is, képes vagyok magamnak levágni a frufrumat, hogy legalább tegyek érte valamit. A frufrumat mindig hosszúra hagyom, a szemöldököm vonaláig ér, de amúgy is egy hajpánttal mindig hátratolom, mert sosem tudom, hogy mit kezdjek vele, úgy tűnik, hogy ezt nem fogom kinőni. Vajon minden nőnek vannak ilyen problémái? Ezt sem tudhatom igazán, mivel nincsenek közeli női barátaim. Mindig is olyan voltam, akit jobban érdekeltek a könyvek és a tanulmányaim, mint, hogy kapcsolatokat keressek. A legtöbb barátom olyan, akikkel a tanulócsoportban találkoztam – mint Mark –, vagy akik épp ugyanarra a pályára készülnek, mint én.

A konyhában halvány fény dereng. Zack csak a szekrények alatti világítást kapcsolja be, ami tökéletesen megvilágítja a fagyasztótól jobbra lévő pultot, ahol a fagylalt van. Nem kell magam megerőltetnem, hogy megtaláljam a Ben & Jerry's Fudge Brownie fagyit, amit akkor ettem először, amikor megláttam a fagyasztóban néhány nappal ezelőtt. Szó szerint a mennyországban éreztem tőle magam.

Már a gondolattól is boldog vagyok, hogy egy kis fagylaltot ehetek, és erre kis boldog táncot lejtek a konyha közepén.

Amikor az előünneplés táncomnak vége, előveszek egy kistányért az egyik és fagylaltkanalat a másik fiókból. Az eszközeim sebészi pontossággal fekszenek előttem, kinyitom a fagyasztót, és esküszöm, hogy a belső világítás szinte éteri fényben ragyog le a fagylaltra, mintha az lenne a rég elveszett Szent Grál, vagy ilyesmi.

Valójában meghajtom a fejem és felajánlok érte egy imát.

– Drága Uram, köszönöm, hogy bemutattad nekem a két kedvenc emberemet a világon... Bent és Jerry-t. Remélem, nem sértődsz meg ezen az édes hármason.

Magamban kuncogva kiveszem a jégkrémet, a csípőmmel becsapom az ajtót, hogy az becsukódjon, és a konyhapult felé fordulok.

És ekkor meglátom Zacket... a konyha túloldalán áll, a mosókonyha ajtaja mellett.

Rémülten kapkodom a levegőt, mert sosem voltam az a sikítozós fajta, de a jégkrém a földre zuhan, ahogy a kezeim magam elé kapom. Egyhelyben futok, mire rájövök, hogy hátrafelé kéne indulnom, hogy elmeneküljek a betolakodó elől, de csak annyit érek el vele, hogy keményen nekimegyek a pultnak, ami megüti a derekam. Ez nem is fáj annyira élesen, mint a szúró fájdalom a mellkasom közepén, amitől biztos vagyok benne, hogy szívrohamot kaptam.

– Nem akartalak megijeszteni – mondja halkan. – Úgy döntöttem, hogy korábban hazajövök.

Lazán nekitámasztja az egyik vállát az ajtókeretnek, és kezében egy köteg levélnek látszó tárgyat tart.

– Szent szőrös mormota – zihálom, miközben az adrenalin kezd lecsillapodni. Megragadom a szemüvegemet, és kihúzom a tokjából, és az arcomra tolom. Mintha egy pajzs lenne.

– Majdnem szívrohamot kaptam tőled.

Zack ellöki magát az ajtókerettől, és ledobja a postát a beépített asztalra a dupla sütő jobb oldalán, és odasétál hozzám. Lehajol, hogy felvegye a fagylaltot.

Egy pillanatra rácsodálkozom sűrű, frissen nyírt hajára, ami most nagy divat, oldalt rövid, de felül kicsit hosszabb.

Ekkor veszem csak észre a csupasz lábaimat közvetlenül előtte, és jövök rá, hogy félmeztelen vagyok.

Felnéz rám, és a szekrény alóli világításnak köszönhetően az árnyékok miatt az arca keménynek és vadnak tűnik. Igen... mióta ideköltöztem eszembe jutott már, hogy Zack Grantham egyszerűen egy rendkívül gyönyörű férfi. Annyira gyönyörű, hogy gyakran nem tudom, hogyan viselkedjek mellette, vagy mit mondjak. Egy kis részem még mindig képtelen elhinni, hogy egy hoki isten házában élhetek. Szóval, amikor úgy érzem, hogy elbizonytalanít a sztársága és fenomenális kinézete, ha lehet még a szokásosnál is hülyébben viselkedem. Ez a természetes reakcióm arra, hogy megbirkózzak a kínos helyzetekkel. A különc erősségeim előtörnek és működésbe lépnek.

Zack feláll, és leteszi a fagylaltot a pultra.

– Azt hiszem, én is kérek egy kicsit.

Benyúl a szekrénybe, és elővesz egy tálat. Felém fordul, és egyenesen rám szegezi a tekintetét. Úgy érzem, mintha megpróbálna valamit közölni velem, de a szívem még mindig olyan hevesen ver, hogy nem tudom, hogy elég oxigén jut-e az agyamba ahhoz, hogy értelmezni tudjam.

Így hát visszabámulok rá.

Végül a tekintete a bal csípőm környékére vándorol, amit még mindig a pultnak szorítok, és fanyarul azt mondja:

– Útban vagy. Kell egy másik kanál.

Mintha áramütés érne, úgy ugrok fel, és eliszkolok az útjából.

– Ó, bocsánat. Ööö... megyek, felveszek még néhány ruhát magamra.

Zack hátat fordít nekem, miközben leveszi a fedelet a jégkrémről, és elkezd kanalazni belőle.

– Van rajtad ruha.

– Még több ruha kell – és gyakorlatilag nyekergek.

A hangja szinte unottan hangzik, amikor azt mondja:

– Van rajtad. Pizsamát viselsz, Kate. Láttam már nőt pizsamában. Semmi különös.

Ez egy kissé szíven üt. Nem kellene, hogy zavarjon, mert tudom, hogy igaza van. Egyáltalán nem vagyok rendkívüli. Csak a jó öreg, sima dilis Kate vagyok.

De a fenébe is... tényleg majdnem félmeztelen vagyok, és még csak egy pillantást sem vetett rám. Nem csak egyszerű és béna vagyok, hanem nyilvánvalóan visszataszító és szánalmas is.

Sebezhetőbbnek érzem magam, mint életemben bármikor, elosonok Zack mellett megkerülve a konyhaszigetet, és a lépcső felé veszem az irányt.

– Azt hiszem, kihagyom a fagylaltot. Jó éjt.

Oldalról látom, hogy Zack felém kapja a fejét.

– Biztos?

Megállok, mielőtt a lépcsőhöz érnék. Szembe fordulok vele, és még épp sikerül egy játékos mosolyt magamra erőltetnem.

– Ja. Nem tesz jót a csípőmnek, tudod.

Választ sem várva, felugrok két lépcsőn, de hallom, hogy a nevemet mondja.

– Kate?

A szívem újra dobogni kezd. Lehátrálok a lépcsőn és a lépcsőkorlátba kapaszkodva hátradőlök, hogy kinézhessek a minket elválasztó fal mögül. Nem néz rám, inkább még egy kis jégkrémet kapargat.

– A Cold Fury-nak holnap hazai meccse lesz – mondja, miközben kivesz egy újabb gombócot. A nyálam is kicsordul, de túlságosan ki vagyok borulva ahhoz,hogy képes legyek maradni.

– Elviszem Bent. Szeretnél velünk jönni?

Az állam leesik, és libabőrös lesz a bőröm.

Elmegyünk a Cold Fury hoki meccsére? Most rohadtul szórakozik velem? Egy.Álom.Válik.Valóra.

Zack felém fordítja a fejét, és felemeli a hüvelykujját, hogy lenyaljon egy kis jégkrémet róla. Lefagytam ettől a mozdulattól... A telt ajkai... Ahogy szétválnak, és a nyelve előbújik, hogy belekóstoljon. Hűha. Nem is gondoltam, hogy ez, ennyire szexi lehet. Csak... hűha.

– Kate? – kérdezi Zack, és én visszakapom rá tekintetem. – A meccs? Akarsz jönni?

– Azt akarod, hogy veled menjek a meccsre? – sikerül végre kinyögnöm.

– Hát, csak Ben miatt gondoltam – mondja Zack, miközben visszateszi a fedelet a fagylaltra. – Lehet, hogy beszélnem kell a riporterekkel, szóval szükségem lenne rád, hogy figyelj rá.

– Ó... ööö, igen – motyogom, és megköszörülöm a torkomat, és kicsit biztosabban azt mondom.

– Igen... ami azt illeti, ez nagyszerű lenne. Köszi.

– Jó – mondja egy apró mosollyal.

– Oké. Akkor jó éjszakát.

– Jó éjt – mondja halkan, hallom, miközben felszaladok a lépcsőn.

 

Hetedik fejezet

Zack

Fordította: Christina

Ma este lett volna lehetőségem beülni a saját páholyomba, de ellene döntöttem. Kate azt mondta, hogy ez az első élő meccse, és tudtam, hogy jobban élvezné a szurkolók között. Nekem ez szívás lenne, mert valószínűleg felismernének, és ma este nem volt kedvem a szurkolókkal foglalkozni. A baleset óta, az első igazi rivaldafénybe kerülésem alkalmával, nem. Szerencsémre Alex menyasszonya, Sutton, és Garrett barátnője, Olivia beleegyezett, hogy velünk tartson, és gyakorlatilag körbezárnak engem, hogy ütközőként szolgáljanak a sorban, ahol ülünk. A baseballsapkát mélyen a szemembe húztam, így talán fel sem ismernek majd.

Ben ül tőlem jobbra, Olivia mellette, Kate pedig tőlem balra, Sutton pedig a másik oldalán ül. A játékosok kint vannak a jégen, bemelegítenek, és az AC/DC ,,You Shook Me All Night Long’’ című száma szól az aréna hangszóróiból. Furcsa itt ülni... a lelátón, és nézni a csapattársaimat a jégen. Kicsinál, hogy nem vagyok ott, lent velük.

Eljöttem néhány meccsre, amíg sérült tartalékjátékos voltam, de mindig fent ültem a saját páholyomban. Nagyon távol éreztem magam az egésztől, és nem kellett elviselnem a nemkívánatos kérdéseket a balesetünkről, vagy a Gina halála miatti részvétnyilvánításokat hallgatnom. Tökéletesen békén hagytak, hogy nézhessem a lenti eseményeket.

De itt kint ülni, a rajongók tömegei között, ahogy Ben felugrik a helyéről, és az üvegen dörömböl, amikor felismeri a csapattársaimat, akik elkorcsolyáznak mellettünk, tényleg nagyon király. Örülök, hogy úgy döntöttem, hogy ezt választom.

Bár még mindig nem tudom, hogy mit érzek azzal kapcsolatban, hogy Kate ebben a pillanatban mellettem ül.

Nekem biztosan nem volt rá szükségem, mert nem akartam egyetlen riporterrel sem beszélni. Abszolút hazugság volt a részemről azt mondanom neki, hogy Ben kedvéért van rá szükségem. Elég jól tudtam bánni Bennel egyedül is. Azt hiszem, csak nem akartam, hogy azt higgye, valami személyes oka volt a meghívásomnak. Azt bizonygatom magamnak, hogy ez csak egy kedves dolog, amit az alkalmazottamért teszek.

A nyilvánvalóan dögös és szexi alkalmazottamért, akiről kibaszottul fogalmam sem volt, hogy azok alatt a bő ruhák és a vastagkeretes szemüveg alatt rejtőzött.

A picsába, amikor tegnap este a konyhában álltam, és szokásosan lapozgattam a postaládából kivett leveleket, és ő pedig beügetett a konyhába? Egy pillanatra azt hittem, hogy valaki betört a házba, annyira felismerhetetlen volt számomra.

Természetesen először a testét vettem észre. Hogy is ne láttam volna azt a fehér szűk felsőt, ami ráfeszült a legfantasztikusabb mellekre, amiket valaha láttam egy nőn? Vagy az az apró rövidnadrág, ami nem tudta elrejteni a gömbölyded csípőjét és feszes fenekét?

És az a haj? Jézus Krisztus... hogy miért rejtegette mindezt, érthetetlen számomra. Hosszú volt, hullámos, és olyan szélfútta kinézetű. Hosszú frufru lógott a homloka fölé, éppen csak a szemöldöke fölött állt meg, semmiképp sem takarta el azokat a csodálatosan kék szemeket, amelyek ragyogóan csillogtak a sötét haja alól. Nem viselte a szemüvegét, nem mintha valaha is különösebben csúnyának találtam volna, de eltakarta az arcvonásai egy részét. Eddig egyszerűen nem figyeltem, de egy gyors pillantással észrevettem keskeny orrát, magas arccsontját és kibaszottul telt ajkait.

Hogy a pokolba nem vettem észre eddig?

Megbabonázva néztem, ahogy egy kis táncot lejtett a helyén, majd kinyitotta a fagyasztót, ahol nevetséges imát mondott a fagylaltért. És amikor csípőjét ringatva becsapta a fagyasztó ajtaját, akkor történt meg.

Gina halála óta kibaszottul most először éreztem mélyen az ágyékomban izgalmat. A szemeim sóvárogva futottak fel és alá a testén, hagyva, hogy minden egyes csodája átjárjon, és a farkamkeményedni kezdett. Isten is láthatta, ez teljesen őszinte reakció volt a részemről. És ez nem csak a derekam alatt volt. A szívem hevesen kezdett verni, és annyira megdöbbentett a megjelenése, hogy valósággal szédültem. Gyakorlatilag örültem, hogy érzek valamit... bármit, még akkor is, ha ez a fiam dilis kis dadájától származik.

Amikor Kate megfordult és meglátott, gyorsan rápillantottam az arcára, és közömbös arcot vágta.Kínszenvedés volt nem a melleit vagy a formás lábait nézni, de visszafogta magam és sikerült fesztelenül a fagylaltért nyúlnom. Kihasználtam az alkalmat, hogy összeszedjem magam, de aztán elkövettem azt a hibát, hogy felnéztem rá. Közelről még csinosabb volt, mint gondoltam, és hogy még jobban kínozzon, tisztán láttam a melleinek teltségét, amely kilátszott a trikója alacsony kivágása alól. Aztán jött a legfurcsább dolog, amitől a farkam tényleg elkezdett felállni – visszatette azt a kibaszott szemüveget, és most a szexi diáklányos tekintetével pislogott felém, és akkor már nem tudtam megálljt parancsolni a merevedésemnek.

Nem tehettem mást, mint hátat fordítottam neki, és odasétáltam a pulthoz, hogy ne lássa az erekciómat, ami kezdett nekifeszülni a farmeremnek. Nem akartam fagylaltot, de végigcsináltam a mozdulatokat, próbáltam irányítás alatt tartani az érzelmeimet.

Persze, bűnösen szexi volt, de gyakorlatilag ráordítottam a lelkiismeretemre, hogy nem tehetek semmit ezzel kapcsolatban. Ő Ben dadája volt, és ami még fontosabb... ő, nem Gina. Lehet, hogy mindenhol azt kerestem, kivel tudnék lefeküdni, hogy fizikai reakciót váltsak ki, de nem azért tettem, mert szándékomban állt cselekedni. Nem, én csak kibaszottul érezni akartam valamit, mert rettegtem, hogy olyan messzire jutottam, hogy nem tudok visszatérni, és ha ez megtörténik, Ben lesz az, aki végül szenvedni fog.

Aznap este kegyetlen voltam Kate-tel. Meg tudtam mondani az arckifejezéséből, hogy megbántottam az érzéseit azzal, hogy teljesen közömbös voltam az iránt, hogy kevés ruha van rajta. Lehet, hogy a szavaim nem közvetlenül neki szóltak, de világossá tettem, hogy semmi különöset nem találok abban, hogy pizsamában áll a konyhámban.

Kibaszottul hatalmas hazugság.

Több, mint rendkívüli, de ezt soha nem hagyhattam, hogy megtudja. Így, talán azért hívtam meg a ma esti meccsre, hogy kiengeszteljem a kegyetlenségemért. Biztosan nem azért, mert kíváncsivá tett, és többet akarok tudni róla.

Egy pillantást vetek balra, és látom, hogy Kate elmélyült beszélgetést folytat Suttonnal. Azon tűnődöm, vajon miről beszélgetnek. Kate megint megpróbál egyszerű Jane-nek látszani. A haját elhúzta az arcából, és két számmal nagyobb fakó farmert viselt. Meglepődtem, hogy egy fekete Cold Fury kapucnis pulóver van rajta, amikor ma este lejött a lépcsőn. Kifakult volt, és tisztán látszott, hogy viseltes darab, de elárulta, hogy Kate valóban jégkorongrajongó, ami nagyon tetszett. És a legnagyobb páncélja: az a vastagkeretes szemüveg, ami annyira feltűnő és erőteljes volt az arcán, hogy hajlamos volt arra, hogy homályba vonja az arca többi részét.

De nem előlem. Jó rálátásom volt, mi van alatta, és most már csak finom arcvonásokat, krémszínű bőrt és pokolian szexi ajkakat látok.

Itt baszódjak meg helyben, ő egy rejtély, és fáj a fejem, ha rágondolok.

Jobbra fordulok, átnyúlok és felkapom Bent a helyéről, felállok, és megfordulok, hogy leültessem oda, ahol eddig ültem. – Tessék... Kate mellé ülsz a meccs alatt – mondom neki.

Szélesen vigyorog rám, amikor helyet foglalok Olivia mellett. Kate röviden megfordul, mindkettőnk felé mosolyt lő, és elismerően megsimogatja Ben haját.

Oliviához fordulva megkérdezem tőle: – És hogy érzed magad? Garrett azt mondta, hogy nemrég volt az utolsó kezelésed.

Bólint és mosolyog. – Igazából a múlt héten, és remekül érzem magam. Majd a jövő hónapban lesz újabb csontvelő biopsziám, hogy kiderüljön, hogy valóban javul.

Oliviának rákja van – follikuláris B-sejtes limfóma –, és kemoterápiát kapott az elmúlt hat hónapban. Úgy tudom Garrett-től, hogy a prognózisa jó, de ez egy olyan betegség, amit nem lehet egykönnyen gyógyítani… csak kezelni lehet. Ahogy elkezdtem kimászni a gyász gubójából, fontolóra vettem olyan dolgokat, mint ez, anélkül, hogy tudtam volna róluk. Bűntudatom van, amiért Garrett nem számíthatott rám, miközben ezen ment keresztül Oliviával, és elhatározom magamban, hogy megpróbálok jobban jelen lenni a barátaim életében. Isten a megmondhatója, hogy mellettem álltak az utóbbi négy hónapban.

Bólintok egyet. – Sok mindenen mentél keresztül, de Garrett tájékoztatott a fejleményekről. Sajnálom, hogy nem voltam olyan sokat jelen, hogy felajánljam a támogatásomat.

Olivia ismerős mosolyt villant rám, és megveregeti a karomat. – Neked is megvoltak a saját gondjaid. Szóval, Garrett azt mondta, hogy a csuklód remekül van, és szombaton újra a kezdőcsapatban leszel. Mennyire vagy izgatott emiatt?

Nem tudom megállni, hogy ne villantsak rá egy igazán szívből jövő mosolyt. Szívem szerint megcsókolnám Oliviát, amiért szépítgette a személyes tragédiámat, mert nem vagyok képes senkinek sem beszélni róla. Nem említette a balesetet vagy Ginát, ami segít távol tartani a fájdalom és a bűntudat érzését. Sikerült elnyomnom ezeket az érzéseket magamban, nem álltam teljesen készen arra, hogy megbirkózzak velük. Megpróbáltam kitörölni az emlékeket arról az éjszakáról az agyamból, és inkább arra koncentráltam, hogy folytassam az életemet, és megpróbáljak jó apja lenni Bennek.

És mivel Olivia felhozta a hokihoz való visszatérésemet, egy olyan témát, ami igazi boldogságot okoz nekem, elkezdtem mesélni neki arról, hogy hogyan ment az edzés a héten. Beszélgettünk a szezonról és arról, hogy milyen jól megy a Cold Fury számára. Jelenleg az első helyen állunk az osztályok között és másodikok a Keleti főcsoportban. A rájátszás már biztos, és jó esélyünk van arra, hogy idén bejussunk a bajnokságra, ez egy olyan cél, amire bosszúvággyal szomjazom. Minden hokis álma, hogy felemelje a kupát a feje fölé, és körözzön vele egyet a jégen. Jó érzés, hogy újra egy olyan helyen lehetek, ahol törekedhetek a reményeim és az álmaim megvalósítására.

A játéknak vége, és Ben kiütötte magát. A harmadik harmad felét kibírta, mielőtt az ölembe mászott és elaludt volna. Még akkor sem mozdult meg, amikor a Cold Fury nyert, és az aréna éljenzésben tört ki, amikor a játékosok elhagyták a jeget. Szegény kis fickó. Annyira jól érezte magát a meccs azon részében, amit végignézett, hogy egyszerűen kifárasztotta magát.

Élvezettel néztem őt és Kate-et együtt, anélkül, hogy egy cseppnyi féltékenységet is éreztem volna. Láthatóan valami győztes kézmozdulaton dolgoztak, amit akkor adtak elő, amikor a Cold Fury gólt szerzett. Amikor először csinálták, csak bámultam ámulva, ahogy oda-vissza csapkodták a kezüket, összeütötték a könyöküket, aztán pedig valami funky táncot lejtettek, amin mindenki nevetett. Az egész meccs alatt gyakorlatilag mindketten állva szurkoltak a Cold Fury-nek, és ordibáltak a többi játékosra.

A hátam közepére kívántam, hogy szurkolóként eljöjjek egy meccsre. A sapka nem sokat segített abban, hogy elrejtsem magam, és azt hiszem, az egyetlen dolog, ami megakadályozta az embereket abban, hogy autogramot kérjenek tőlem, hogy amikor végigmentünk az arénán,egy alvó gyermeket tartottam a karomban. Gyorsan végigsétáltam a tömegen Kate-tel a nyomomban és egyszer sem szólított le senki.

Egy örökkévalóságig tart, amíg átjutunk a parkolón, és megtaláljuk a kocsimat. Egy alvó kisgyermeket cipelni egész úton nem túl szórakoztató, de végül sikerül eljutnunk a Range Roverhez, negyedórán belül elhagyjuk a parkolót, és elindulunk a házam felé.

Kate végigfecsegi az egész utat, a játékról beszél.

– El sem hiszem, mennyivel könnyebb követni a korongot, amikor élőben nézed, mint a tévében – tűnődik, és ebben nem téved. – És a hangok, amiket nem hallasz... a korcsolyák suhogása a jégen, a palánkok zörgése, amikor a játékosok nekimennek. Hűha, ember, ez olyan izgalmas volt.

Mosolygok és megértően bólintok. Látnia kellene, milyen érzés valójában a jégen lenni egy meccs alatt. Nincs jobb érzés a világon.

– Ezek szerint, már régóta hokiszurkoló vagy – jegyzem meg. Le voltam nyűgözve, hogy ismerte az összes Cold Fury játékost, és úgy tűnt, hogy tudja az összes büntetést és szabályt a játékkal kapcsolatban.

– Így nőttem fel, végig ezt csináltuk apával. Együtt néztük az összes meccset.

– Anyukád nem hokiszurkoló? – kérdezem, kíváncsi vagyok a magánéletére. Nem sokat beszél róla, de eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, küzd a pénzzel, és gondolom, ez valahogy a magánéletében gyökerezik.

– Anya meghalt, amikor megszült engem – mondja tényszerűen, majd kuncogva fejezi be. – Ezért lett a nevem Roberta. Apa női útmutatás nélkül nevezett el.

– Ez kemény – mondom neki. – Mármint az anyukád, úgy értem. Szóval édesapád egyedül nevelt fel?

– Azt hiszem, mondhatjuk így is – mondja homályosan, és elfordul, hogy kinézzen az oldalablakon.

– Ez mit jelent? – nyomulok tovább, hirtelen még kíváncsibbá tett ez a nő.

Megfordul velem szemben a helyén, gyors pillantást vetek rá. Az arcát megvilágítja a műszerfal elektronikája, és szomorúságra emlékeztet az arca.

– Az apukám jó ember. Szeret engem és a testvéreimet. De nem volt túl felelősségteljes szülő, amikor felnőttünk. Sokat ivott, és ettől kissé bizonytalanná vált a munkája. Én ugyanúgy felneveltem magam, mint ő annak idején.

– Pénzszűkében voltatok? – találgatok.

– Nagyon, de megoldottuk – mondja egyszerűen, én pedig elámulok azon, hogy egy csepp keserűséget sem hallok a körülményei miatt.

Zörgést hallok a hátsó ülésről, amikor Ben elkezd mozogni. – Apu – mondja álmos hangon.

És a picsába is… annyira édes, amikor így mondja. Azt hiszem, ez egyre jobban tetszik.

– Már majdnem otthon vagyunk, pajtás – mondom neki a vállam fölött.

– A macimat akarom – nyafogja, utalva egy kopott plüssállatra, amellyel aludni szeret.

– A táskában van az ülésed mögött – mondja nekem Kate, miközben karját hátrafelé nyújtja. – Azt hiszem, elérem.

– Már majdnem otthon vagyunk, kishaver. Ezt már kibírod – mondom neki, miközben közeledem az autópálya kijáratához, ahol le kell hajtanom.

– Nem – jajgat, mert már túlságosan kimerült. – Nekem most kell.

Kate kikapcsolja a biztonsági övét, és elkezd kikászálódni az ülésből, hogy a hátam mögé nyúljon. – Majd én megszerzem neked.

Jeges félelem árasztja el az ereimet, és pánik kavarog bennem, ahogy felemelkedik az ülésről. A kezem keményen megragadja a kormánykereket, és a szemeim körbejárnak, hogy ellenőrizzék a környezetünket.

– Ülj már le a picsába – üvöltök rá –, és kösd be a kibaszott biztonsági öved.

Kate felfigyel a kirohanásomra, biztos vagyok benne, hogy a frászt hoztam rá. A feneke visszacsapódik az ülésbe, és gyorsan visszacsatolja a biztonsági övet. Ben sírni kezd a hátsó ülésen – tudom, hogy megijesztettem őt, amikor kiabáltam, mert ilyet nem szoktam csinálni.

Meg akarom vigasztalni, de nem tudom. A lélegzetem mintha elakadna a tüdőmben, és a szívem hevesen dobog. Óvatosan kihajtok a kijáraton, miközben izzadság csurog végig rajtam, és vissza kell fognom a késztetést, hogy ököllel a szélvédőre csapjak.

Bassza meg, bassza meg, bassza meg.

Egyszerre támadnak rám annak az éjszakának az emlékei – azok, amelyeket négy hónapig távol tartottam magamtól. Gina kikapcsolja a biztonsági övét, és lágy mosollyal néz rám. A kezemet a tarkójára tapasztom, hogy közelebb húzzam magamhoz, miközben a másik kezemet a kormánykeréken tartom és mindkét szemem az útra szegezem.

Éles fények árasztják el a kocsi belsejét, amikor valaki áttér az én sávomba, a kormánykerék kemény rántása jobbra, fémcsikorgás. Aztán az autó gurul, gurul, gurul, gurul. A biztonsági öv a helyemen tart, de Gina teste úgy bukfencezik, mint a ruhák a szárítóban, a teste szétcsúszik, mint egy rongybaba. Üvegszilánkok mindenfelé, aztán eltűnik. Csak úgy eltűnik a szemem elől.

– Zack... jól vagy? Zack? – tompultan hallom a hangokat. Egy kéz szorul a vállamra, erősen megszorít.

Pislogok, és látom, hogy a lehajtónál lehúzódtam az út szélére, de nem emlékszem, hogy ezt tettem volna. A terepjáró megállt, és mindkét kezem olyan erősen szorul a kormánykerékre, hogy a jobb csuklóm fájni kezd. Lassan megfordulok, és Kate-re nézek, akinek szemei elkerekedtek az aggodalomtól.

– Jól vagy? – kérdezi újra, és a keze ezúttal gyengéden megszorítja a vállamat. Ben sír a hátsó ülésen, de Kate egyelőre nem vesz róla tudomást, csak rám figyel.

Elrántom magam az érintésétől, és behunyom a szemem. Mély lélegzetet veszek, elengedem a kormányt, és a kezemmel végigsimítok a hajamon.

– Igen, jól vagyok – mondom neki, miközben kifújom a felgyülemlett levegőt. Megfordulok, hogy ránézzek, és figyelmeztető pillantást szegezek rá. – Soha ne kapcsold ki a biztonsági övedet még egyszer a kocsiban, megértetted?

Gyorsan bólint egyet. – Nem fogom. Sajnálom.

Látom a szemeiben.

Tudja.

Tudja, hogy a határán voltam annak, hogy elveszítsem a fejemet, és biztos vagyok benne, hogy félelmet látok az arcán.