Negyedik
fejezet
Kate
Fordította: BaBett
Van benned valami, ami nem tetszik nekem,
és én személy szerint nem akarom, hogy itt legyél.
Hmmmm.
Láttál
már valakit, aki egyszerűen nevetségesen jól néz ki? Mint egy filmsztár vagy
ilyesmi? És azt gondolod, hogy nincs semmi a világon, ami valaha is csúnyává
tehetné azt az embert. Annyira szupersztárszerűen néz ki, hogy akár egy disznószaros kádba is belemárthatnánk és
még mindig fantasztikusan nézne ki.
De aztán
ugyanez az ember tehet valami szörnyűséget, vagy mondhat valami nagyon gonoszat
és kegyetlent, és ez megváltoztatja azt, ahogy az a valaki rád néz. A vonásai
nem tűnnek olyan tökéletesnek és a szépségét valami felismerhetetlenné
változtatja.
Igen,
nos, itt nem ez történik, amikor Zack azt mondja, hogy nem akarja, hogy itt
legyek.
Ő, még
mindig ugyanolyan gyönyörű, mint mindig, és ez azért van, mert én objektív
lehetek ebben a pillanatban.
A hangja
nem kegyetlen, de brutálisan őszinte. Nem veszem magamra a szavait és
ugyanolyan lenyűgöző most is, mint tíz másodperccel ezelőtt és ez azért van,
mert felismerem a helyet, ahonnan ezek a szavak származnak.
Félelemből,
bizonytalanságból és területféltésből fakadnak. Felismertem, ezt az arcán abban
a pillanatban, amikor tegnap kinyitotta az ajtót, hogy üdvözöljön. Ahogy
szkeptikusan bámult rám ma reggel, mielőtt elment a találkozójára. Ahogy most
is rám néz, teljesen elveszett.
Zack
Grantham nem az első megtört ember, akivel dolgom van. A világ olykor olyan
kegyetlen, biztos vagyok benne, hogy nem ő lesz az utolsó. Az apukám a bánat és
a bűntudat felhője alatt élt sok éven át, miután anyukám meghalt így tudom,
hogy valaki milyen mélyen megérintheti az életedet és aztán romokban hagyja,
amikor már nem él.
Ezért
óvatosan és megfontoltan kell lépkednem ott, ha róla van szó. Zack vállai
kiegyenesedtek és az állát makacs pózban tartja, ami azt mutatja, hogy már-már
harcra készül. Sajnos, ezt ma nem fogja tőlem megkapni.
– Ezt teljesen megértem – mondom
neki kedvesen. – Egy kicsit erős lesz, amit mondok, de kimondom, amit gondolok.
Megpróbálom majd visszafogni magam, hogy ne érezd magad kényelmetlenül. És
tisztában vagyok vele, hogy betolakodok az otthonodba... a magánéletedbe. Abban
is biztos vagyok, hogy valószínűleg, de nem rossz szándékkal, az agyadra fogok
menni. Csak szólj és helyrehozom. Leginkább azt tudom elképzelni, hogy nehéz
engem látni Bennel... egy másik nő, aki gondoskodik róla. Bocsánat ezért. Csak tudd,
hogy mindent, amit teszek, Ben érdekében teszem és azért is vagyok itt, hogy
neked is segítsek.
Befejezésül
összekulcsolom a kezeimet, és szépen az asztalra teszem őket magam elé.
Őszintén ránézek, engedélyt adva neki, hogy visszavágjon, ha valami nem tetszik
neki, amit mondtam.
Ehelyett
azt látom, hogy a szemem láttára leereszt. Nem állt szándékomban kifogni a
szelet a vitorlájából, hiszen minden joga megvan ahhoz, hogy ne érezze jól
magát, de azt hiszem, talán vitatkozni akart erről a helyzetről velem, hogy
aztán ő jöjjön ki győztesen, az öklével a mellkasát verve, mint Tarzan, és
kikiálthatja, hogy még mindig ő a kastélya királya.
– Úgy
tűnik, mindent kitaláltál – motyogja Zack, miközben összeroskadt a székében.
– Nem
– biztosítom őt –, nem tudom. Csak megértem, hogy ez egy nehéz helyzet, és
próbálom magam a helyedbe képzelni. Azt akarom, hogy ez működjön, Zack.
Szükségem van erre a munkára, neked és Bennek pedig szükségetek van valakire,
aki megbízható. Ez vagyok én.
Bámul
rám, a szemei még mindig indokolatlan szkepticizmust sugároznak, de én
elfogadom. Csak rá kell vennem, hogy belássa, hogy jó vagyok Bennek és a fenébe
is... neki is jó leszek. Az egyik dolog, amiben jeleskedtem, amikor apámmal és
a depressziós hangulatával foglalkoztam, az volt, hogy visszahozzak egy kis
boldogságot és nevetést az életébe. Nem vagyok bolond, hogy azt higgyem, hogy a
vidám személyiségem és a derűs kedvem volt a gyógyír apám depressziójára, de
napokat töltöttem azzal, hogy sütkéreztem igazi és őszinte mosolyában, és ez
egyenes következménye volt a nagyon jófej, de mégis bolondos képességemnek,
hogy megnevettessem az embereket. A filozófiám mindig is az volt, hogy
citromból limonádét csináljak és nem bántam, hogy ezt a kis bölcsességet
átadjam a körülöttem lévőknek. Lehet, hogy apukámat nem tudtam rávenni, hogy
lemondjon az üvegről, de sokszor boldoggá tettem őt, és ez számít valamit.
– Állítsunk
fel néhány alapszabályt – mondja Zack témát váltva. – Először is, a fő
prioritásod Ben. Úgy tudom, hogy van tapasztalatod az ő korabeli fiúkkal, így
feltételezem, hogy tudod, hogyan kell bánni velük.
– Rengeteg
tapasztalatom van az ő korabeli fiúkkal – erősítem meg.
Zack
bólint. – Jó. De azt soha ne felejtsd el... Én vagyok az első és egyetlen
szülője most. Nem te neveled őt... hanem én. Te csak figyelsz rá. Elvárom, hogy
rám hagyatkozz bármilyen kérdésben és elvárom, hogy ugyanúgy bánj vele, ahogy
én is. Nem kaphat vegyes jeleket tőlünk.
– Teljesen
egyetértek – mondom. Semmi olyat nem mond, amit nem hiszem, hogy joga van
elmondani.
Zack
szeme egy hosszú pillanatig belém fúródik, és próbálja megállapítani, hogy
figyelek-e a szavaira. És teljesen így van, úgyhogy visszabámulok rá.
A
fenébe is, a szemei gyönyörűek. Világosbarna, és úgy tűnik, hogy belső ragyogás
tölti meg őket, amitől úgy ragyognak, mint a mézes borostyánszínű gömbök.
Megrázom
a fejem, hogy elkergessem azokat a teljesen helytelen, de abszolút igaz
gondolatokat a munkaadómról, megkérdezem: – És feltételezem, azt akarod, hogy
tisztán tartsam a házat, bevásároljak, főzzek, meg ilyesmi, ugye? Már
hozzáláttam Ben néhány szennyeséhez ma reggel.
– Igen
– mondja Zack, miközben kezét a tarkójára teszi és megdörzsöli. – Elviheted a
terepjárómat a boltba, és ha Bent bárhova el kell vinned. Ne a Mercedesszel
menj. Az túl kicsi, és nem akarom, hogy Ben is benne üljön.
– És
mi van akkor, amikor távol vagy? Nem fogod a kocsidat elvinni a reptérre vagy
ilyesmi?
Zack
frusztráltan kifújja a levegőt, és megrázza a fejét. – Nem. Gina kocsiját
viszem, és rád hagyom a Range Rovert. Az biztonságosabb.
– Rendben
– mondom egy ragyogó és bátorító mosollyal. Zack csak félholt szemekkel és
elszánt szomorúsággal néz vissza rám. Szomorú vagyok miatta, és őrült
késztetést érzek arra, hogy megöleljem most, de egészen biztos vagyok benne,
hogy az mindenféle határokat átlépne és kirúgna a házból. Eddig úgy tűnik, hogy
immunis a vidámságomra, és lassan kell majd hozzászoktatnom.
Azt
hiszem, magamra vállalom, ahogyan apámmal is tettem, hogy Zacket mosolyra
fakasszam. Talán nem gyakran, és talán nem is tartósan, de legalább néha-néha.
Jót fog tenni neki.
Miután megmostam az arcom és a fogam, és felvettem a
pizsamámat, visszahajtom a takarót az ágyamban – ami annyira finoman kényelmes,
hogy azt hiszem, életem nagy részét el tudnám tölteni benne, felkapom a
mobiltelefonomat az éjjeliszekrényről és felhívom apukámat.
– Szia,
tökfej – mondja vontatottan, amint felveszi a telefont. A hangja erős és
tiszta, tehát ma nem ivott. Robert Francis nem teljesen részeges, de ha
lehangolt, akkor keményen az üveghez nyúl.
– Szia,
apa – mondom, és nem tehetek róla, hogy a hangom kislányosra és édesre
változik, amikor hozzá beszélek. Lehet, hogy érzelmileg nem volt jelen, amikor
felnőttem, de mindig mellettem volt és támogatott, amikor igazán számított. Ő
az apukám, és bizonyos szempontból még mindig az ő kislánya vagyok.
Gyorsan
nőttem fel, és ez azt jelentette, hogy korán kezdtem megérteni, hogy a gyász a
legrosszabb démonokat hozhatja létre az ember számára. Elfogadtam ezt, és bár
elszomorított, amikor apámat láttam ilyen bánatosan, ettől még nem szerettem őt
kevésbé.
Nem.
Jobban szerettem és becsültem őt. Munkára késztetett, hogy mosolyt csaljak a meggyötört
arcára.
– Szóval, hogy megy az új
munka? Minden rendben? – kérdezi, és el tudom képzelni, ahogy a régi barna Naugahyde
fotelben ül.
– Igen. Minden nagyszerű –
mondom, miközben a párnáimba bújok. – Ó, és látnod kéne ezt a kisfiút, Bent.
Imádnivaló és szellemes, és szerinte én vagyok a legviccesebb dolog a világon.
– Te vagy a legviccesebb
dolog a világon – mondja apukám nevetve. – Kelly három fia szerint, a nap
miattad kel fel és nyugszik le.
– És ha már itt tartunk...
hogy van Kelly és a fiúk? Felhívtam néhányszor a héten, de nem hívott vissza.
Apám
csalódottan puffog. – Összeköltözött valami sráccal, aki Rose Hillben lakik.
Azt mondja, szerelmes.
– Már megint? – kérdezem
fanyarul.
– Megint – erősíti meg egy
sóhajjal. – De van neki munkája valami kisboltban, kint vidéken. Boldognak
tűnik.
– Az jó – mondom
mosolyogva. – És Thomas?
A
bátyám, Thomas, másfél éves börtönbüntetését tölti drogbirtoklásért. Ez a
második alkalom a sitten, és arra számítok, hogy nem lesz több mint egy
hivatásos bűnöző. Öt évvel idősebb nálam, és tizenhat évesen elment otthonról,
szóval nem állok túlságosan közel hozzá. Apa meglátogatja Thomast a börtönben,
de Kelly és én nem nagyon tartjuk vele a kapcsolatot.
– Úgy tűnik, jól van.
Biztonságban van – mondja szomorúan.
– Az jó – mondom halkan,
és azt kívánom, bárcsak most azonnal megölelhetném apukámat. Sok terhet cipel a
vállán, és tudom, hogy az egyik, ami emészti, az az apai kudarc lehetősége
anyám halála után. Úgy érzi, hogy Thomas drogproblémái és Kelly teherbe esése
ilyen fiatalon, kizárólag az ő hibája. Nem az ő ballépésüknek fogja fel, ami
szerintem helytelen.
Apám
megköszörüli a torkát, és azt mondja: – Olyan büszke vagyok rád, Roberta.
– Kate – mondom
elkeseredetten, mire ő felkacag. Szándékosan az első keresztnevemen szólít,
hogy bosszantson.
– Szégyelled a neved? – kérdezi
tettetett sértettséggel.
– Nem, amikor hetvenéves
nagymama vagyok, aki a verandán ül és az unokáimmal körülvéve kendőt kötögetek
– mondom neki egy horkantással. – De fiatalabb koromban azt hiszem, maradok a
Kate-nél.
Egy felhorkanás,
amit egy kis kuncogás követ.
– Egy apa sem kérhetne
többet annál, mint amit tőled kaptam, Kate. Te valami más vagy.
– Mindent tőled kaptam – mondom
neki rekedten. Az apám sohasem fukarkodott a meleg érzelmekkel, de mégis
megvisel minden alkalommal.
– Utálom, hogy nem akarsz
elmenni a diplomaosztódra – mondja kissé keserű hangon. – Megvettem volna a
sapkát és a talárt neked. Szívesen láttalak volna ballagni.
– Ez csak egy ünnepség,
apa – mondom finoman. Az igazat megvallva megöl, hogy nem sétálhatok a
színpadon az osztálytársaimmal, de nem akartam elkölteni azt a pénzt, és nem
akartam hagyni, hogy apu fizesse ki. Nem, amikor ő a legtöbbször máról holnapra
él a bizonytalan munkái miatt.
– Ez volt a legfontosabb
dolog az életedben, és az enyémben is – morogta.
– Hát, a diploma a házadba
fog érkezni, úgyhogy vigyázz rá nekem. Egyszer majd bekeretezzük, és nagy bulit
csapunk a tiszteletére. Kiülünk a verandára, főtt mogyorót eszünk, és
nyírfasört iszunk, hogy megünnepeljük. Hogy hangzik?
– Nagyon jól hangzik – mondja
apám, és egyszer megint minden rendben lesz.
Még
beszélgetünk egy kicsit, de amikor egy nagyot ásítok a telefonba, sajnálkozva
mondom neki, hogy aludnom kell egy kicsit. Azt mondja, hogy szeret engem, és én
viszonzom. Letesszük a kagylót, én pedig beállítom az ébresztőt, mielőtt
feldugom a töltőre, az éjjeliszekrény mellett.
Bebújva
a takarómba, Benre és Zackre gondolok. Soha nem ismertem anyámat, mivel
meghalt, miközben engem szült. Hallottam történeteket róla, és sok képet
láttam, de ez nagyon halvány pótlék. Ben még elég fiatal, és kíváncsi vagyok,
hogy mennyire fog valójában emlékezni majd az anyjára. Tudom, hogy Zack
próbálja életben tartani az emlékét és jól teszi. A házban mindenhol vannak
képek róla és Bennek is sokat beszél róla.
Ma este
a vacsoránál, amikor a sültet ettük, amit én készítettem, Ben egyszer csak a
semmiből kibökte: – Ez volt anya kedvenc vacsorája, ugye Apa?
Megálltam
egy falat répával a szám felé tartva, és azon tűnődtem, hogy vajon elkövettem-e
valamilyen hibát, amikor elkészítettem. Nem vettem figyelembe, és nem is
tanúsítottam nagy jelentőséget neki, miközben a hús ott volt a hűtőben csak
arra várva, hogy elkészítsem.
Zack
csak mosolygott Benre, de megrázta a fejét. – Nem, haver. Ez az én kedvencem,
de anyukád imádta főzni nekem. Mindig azt mondta, hogy egy férfi szívéhez a
gyomrán keresztül vezet az út.
Ben
kuncogott, és Zack gyorsan rám pillantott. Elmosolyodott Ben kedvéért, de
láttam, hogy nem ér el a szeméig. Láttam, hogy a sült keserédes emlékeket
idézett fel, de csodáltam, ahogyan nem volt hajlandó elnyomni őket, hanem
inkább megosztotta őket Bennel, hogy mindig megőrizzen valamit az anyukájából
vele együtt. Nagyon tiszteltem a módot, ahogy elismerte Gina és az anyja
emlékét és megőrizte a fia számára.
Megjegyzem,
hogy valamikor megkeresem Zacket, hogy beszéljünk Gináról. Szeretném tudni,
hogy van-e valami különleges dolog Bennel, amit továbbra is meg kellene
tennünk, hogy fenntarthassuk a fiára gyakorolt hatását. Ez egy trükkös
beszélgetés lesz, mert Zack nem tagadta, amikor szóltam neki... azt mondtam
neki, hogy biztos vagyok benne, hogy nehéz, hogy egy másik nő gondoskodik
Benről.
Itt
improvizálnom kell és remélem, hogy az elkövetkezendő időszakban Zack és én
belerázódunk valamiféle kölcsönös partnerségbe, ami elősegíti, hogy
beszélhessünk ezekről a dolgokról. Úgy gondolom, hogy a legjobb módja, hogy ez
megtörténjen, ha egy kicsit jobban megismer engem, és ez úgy lesz a
legtermészetesebb, hogy egyre több időt töltünk egymás társaságában.
Ötödik
fejezet
Zack
Fordította: Meridiana
Pretore
edző egyetlen hosszú fújással fújja meg a sípot, és bekiabál:
– Oké,
mára ennyi volt. Irány a zuhanyzó!
Mindenki
megfordul, és a kinyitott átjáró felé kezd korcsolyázni, ami a Cold Fury aréna
alatt vezet vissza az öltözőbe. Szokás szerint az edző a kapu mellett áll, és
lepacsizik a játékosokkal, amikor azok levonulnak.
Alex és
Garrett hozzám korcsolyázik, mindketten egy-egy oldalamra, ahogy beállunk a
többi srác mögé a sorba, akik egyesével haladnak át. Alex megkocogtatja az
ütőjével a lábamat.
– Remek
edzés volt, haver. Jó, hogy újra itt vagy!
– Köszi.
– mondom mosolyogva, ami már könnyebben jön, mióta, ezen a héten elkezdtem újra
edzeni. – Jól éreztem magam.
Kibaszott
jó érzés volt. Szerda van, és épp most fejeztem be a harmadik edzésemet a
csapattal. Gyorsan visszarázódtam az ütőkezelésbe és korcsolyázni se
felejtettem el. Az állóképességem és a kitartásom teljesen rendben, mivel
szorgalmasan futottam az edzések alatt és súlyokkal is dolgoztam, ahogy csak
tudtam. A csuklóm úgy érzem elég jó, csak egy kissé fáj és merev. Valójában úgy
érzem, mintha jobban játszanék, mint valaha, és azt hiszem, hogy ez annak a
ténynek köszönhető, hogy kétségbeesetten vágyom valamire, ami kihúzhat
életemnek ebből a sötét időszakából.
– Teljesen
felkészültél arra, hogy újra játékba szállj – mondja Garrett, és teljesen
egyetértek vele. Négy hónapja először, azon kívül, hogy szeretem Bent, érzek
legbelül valamiféle izgalmat és reményt. Készen állok rá, hogy visszatérjek.
Amikor odaérünk a kapuhoz, az edző felém nyújtja az öklét.
– Nagyszerű,
szép munka, Grantham. Szeretném, ha a szombati meccsre készen állnál.
Fogtam
a kesztyűmet és az övéhez ütöttem.
– Mi
lesz a holnapi meccsel?
Szigorúan
megrázta a fejét.
– Szombat.
Törődj bele.
Vágok
egy grimaszt rá, de bólintok, hogy elfogadom.
– Köszönöm,
edző.
Miközben
mindhárman visszabattyogunk a korcsolyánkon az öltözőbe, Garrett azt mondja:
– Menjünk,
és ünnepeljünk ma este.
– A
pokolba is, igen – mondja Alex. – A nőink nélkül, oké?
Összerezzenek
a szavaira, bármennyire is ártatlanok. Nem úgy értette, csak hogy ez egy pasis
este legyen. De nem tudok ezen változtatni, de azt hiszem, az, hogy nők nélkül
menjünk valahova, nem jelent problémát.
Az én
nőm halott.
– Kurvára
sajnálom – motyogja Alex, miközben a kezét a vállamra rakja. – Nem
gondolkodtam.
Ránézek
és Garrettre, mindkettőjük szemében aggodalom és együttérzés.
– Semmi
baj – biztosítom őket mosolyogva. – A pasis est remekül hangzik.
Mindketten
továbbra is óvatosan bámulnak rám, így hát feléjük nyúlok, megpaskolom a
mellkasukat.
– Lazítsatok,
srácok. Semmi baj. Ne bámuljatok már így rám.
A
tekintetük most átfordult szkeptikusba, én pedig egy elkeseredett morgással
fordulok el tőlük.
– Jól
van, ti kibaszott puncimókusok, megyek zuhanyozni. Ha mindketten lenyugodtatok
a picsába, gyertek keressetek meg, és elmegyünk valahova.
Hallom,
ahogy Alex kuncog, aztán Garrett is elereszt egy ugatós nevetést, mielőtt azt
mondja:
– A
mi fiúnk visszatért.
Megrázom
a fejem, és mosolyogva besétálok az öltözőbe. Még nem érkeztem meg teljesen, de
látom, hogy megtettem az első lépéseket és jó felé haladok. A hoki karrierem
újra a régi kerékvágásban van, és Benről is gondoskodom.
És jól
törődöm vele.
Nem
szívesen ismerem be, hogy Delaney-nek teljesen igaza volt Kate-tel
kapcsolatban, hogy tökéletes munkát végez. Elképesztően könnyedén beleszokott a
szerepébe. A legnagyobb alapossággal gondoskodik Benről és türelmes vele, amit
az elmúlt héten minden nap láthattam, ahogyan a fiú is egyre inkább kötődik
hozzá. Ez nagy megkönnyebbülés számomra, bár sajnos, ez okoz némi keserűséget
is. Először azt hittem, hogy dühös vagyok, amiért teljesen betölti Gina helyét,
amiben kétségtelenül van is valami. De, ahogy Ben kötődni kezdett Kate-hez, úgy
távolodott el tőlem.
Nem
tűnt fel, hogy Ben és én sokkal közelebb kerültünk egymáshoz Gina halála óta,
mivel én maradtam az egyetlen, aki gondoskodott róla és megmaradt szülője
voltam. Minden problémájával hozzám fordult. Gyászunkban egymásba
kapaszkodtunk. Ő, volt az egyetlen dolog, ami boldoggá tett, és csak egymásért
éltünk.
Azzal
pedig, hogy most Ben már nyitott egy másik kapcsolatra is, mindez elillant, és
nem tehetek róla, de ez kissé féltékennyé tesz.
Nevetséges
tudom, de ez van. Ahogy a szekrényemhez érek, előveszem a telefonomat, és
gyorsan felhívom Kate-et. Ő veszi fel a telefont azzal a vidéki vontatott
kiejtésével:
– Szia,
Zack.
– Ma
este elmegyek egy kicsit a csapattársaimmal. Nem tudom, mikor érek haza...
valószínűleg későn.
– Roger
dodger – mondja vidáman, és mivel a szemeim már nem akadnak fel a
bolondozására, rájövök, hogy kezdek hozzászokni, hülye természetéhez. – Akarsz
beszélni Bennel?
– Igen–
nyugtázom, és hallom, ahogy eltartja magától a telefont. – Hé, Ben... tedd le
azt a dinamit rudat, amivel játszol, és gyere, beszélj az apukáddal.
Erre
vágok egy félig mosolyt/félig grimaszt. Azon tépelődöm, hogy szórakoztat-e a
humora, mert az kétségtelen, hogy mosolyt akar kicsikarni belőlem, és csak
bosszantani akar azzal, hogy az ,,apukájaként’’ emleget. Ben mindig is apának
szólított, de Kate mindig azt mondja, hogy ,,apuci”, talán azért mert, minden
déli lány így hívja az apját. Ha jobban belegondolok, ez nála semmit nem jelent
igazán. Csak ilyen a természete, egy déli szokás, hogy úgy mondjam. És most Ben
elkezdett apunak szólítani és valójában szégyellem magam amiatt, hogy inkább
találom idegesítőnek, mint aranyosnak.
Igen...
kimondottan idegesít. De aztán helyére teszem a gondolataim, és próbálok Kate
jó dolgaira összpontosítani. Például, hogy bár a legtöbb energiáját Benre
fordítja, de örömmel lép hátra egy lépést, amikor otthon vagyok, mert úgy
tűnik, érzi, hogy nekem is szükségem van arra, hogy gondoskodhassam róla. Mint
apa elismerem, hogy nem mindenben vagyunk egy hullámhosszon, de mindig
engedelmeskedik nekem minden gyermeknevelési kérdésben.
– Szia,
apu – mondja Ben, amikor átveszi a telefont, és bassza meg... ez egy... egy kis
déli akcentus, amit utánoz? Összeszorítom a fogaimat az új becenevem miatt.
– Hogy
vagy, haver? – kérdezem óvatosan, hogy ne hallja meg a hangomban lévő
elégedetlenséget.
– Jól
– mondja egyszerűen. – Kate és én Play-Doh-val
játszunk. Megmutatta, hogyan kell kígyót készíteni belőle, és azt mondta, hogy
el kell rejtenünk az ágyadban, hogy megijedj ma este. Az vicces lenne, nem
igaz?
Hallom,
ahogy Kate a háttérben motyogja: – Ez titok volt, Ben.
Egyszerűen
nem tudom megállni, hogy ne nevessek. Nevetek... őszintén... jó látni, hogy
Kate mindig megpróbál bevonni engem is a mókába, még akkor is, amikor nem
vagyok otthon.
– Ez
vicces lett volna, az biztos.
Ben
aztán belesuttogja a telefonba:
– Talán
el kéne rejtenem Kate ágyában.
Most
még jobban felnevetek, mert az kurva vicces lenne. Imádom a gyerekemet.
– Tudod
mit, ha megígéred, hogy titokban tartod, veszünk egy mű kígyót, ami még
valódibbnak tűnik, mint a gyurma, és elrejtjük az ágyában. De titokban kell
tartanunk, oké?
– Oké
– suttogja kuncogva.
– Szóval
figyelj... ma este elmegyek pár barátommal, úgyhogy nem leszek otthon, hogy
betakarjalak az ágyban. Nem gond?
– Oké
– mondja Ben teljesen rezzenéstelenül, és attól, hogy ilyen könnyedén veszi,
már attól jobban érzem magam. Mióta kiengedtek a kórházból a baleset után,
minden egyes este otthon voltam és azt hiszem, ő már el is felejtette, hogy
milyen volt azelőtt, amikor sokat voltam úton.
– Jó
fiú – mondom neki. – Oké, most mennem kell. Szeretlek, és majd találkozunk
reggel.
– Én
is szeretlek, apu – mondja.
– Apa
– javítom ki automatikusan, de ő már átadta Kate-nek a telefont.
– Esküszöm,
hogy a kígyó Ben ötlete volt, nem az enyém – mondja, amikor beleszól.
Kurvára
nem tehetek róla… a szám sarka önkéntelenül mosolyra görbül. Míg Kate fő
feladata, hogy gondoskodjon Benről, a másodlagos feladata pedig az, hogy
segítsen nekem a háztartási feladatokban, nyilvánvalóan azt is felírta a
házimunkák listájára, hogy megpróbál megnevettetni engem. Ő, néha teljesen tök
hülye, mindig táncol, és hülye dalokat talál ki, hogy elénekelje Bennek.
Különböző beceneveket ad nekem és Bennek minden nap, és nem hajlandó az igazi
nevünkön szólítani minket, hacsak nem figyelünk fel legalább egyszer a
becenevünkre. Ben mindig beadja a derekát, mert szerinte ezek viccesek.
Csakhogy tegnap ő volt Mr. Csöppség, aki felmászik egy paszulyra, én pedig Miss
Szikrázó Korcsolya. Tegnap például megkérdezte, hogy:
– Hé,
Miss Szikrázó Korcsolya – aminek következtében Ben pukkadozott a nevetéstől –,
ma bevásárolni megyek, kérsz valami különlegeset?
Nem
voltam hajlandó válaszolni neki, helyette tovább szörföltem a laptopomon,
miközben a konyhaasztalnál ültem.
– Hé...
Miss Szikrázó Korcsolya... hozzád beszélek – kiabált rám a dallamos hangján.
Belekortyoltam a kávémba, és figyelmen kívül hagytam Ben összeesküvő
kuncogását.
– Hé...
Miss Szikrázó Korcsolya... mi a baj? Elvesztettél néhány strasszkövet vagy
ilyesmi?
Felnéztem
rá, ő pedig csak bámult vastagkeretes szemüvege mögül, a fejét várakozóan
oldalra billentve.
– Még
egy üveg vizet – motyogtam, és visszahajtottam a fejem, igyekeztem nem
mosolyogni, és ezzel bátorítani őt. Nem mulasztottam el, ahogy lepacsiztak
Bennel a vereségem miatt.
Ránéztem
Alexre és Garrettre, akik a törölközőjüket és a tusolójukat vették ki a
szekrényeikből. Talán nem kéne ma este elmennem. Mi van, ha valami történik
Bennel? Megijed? Vagy szüksége van rám valamiért? Mi van, ha nem tud elaludni,
mert nem vagyok ott, hogy olvassak neki a kedvenc meséjéből, az Adományfából[1], mielőtt
betakargatom?
– Ott
vagy, Pokoli korcsolyás? – kérdezi Kate, megszakítva az elkalandozott
gondolataimat, én pedig visszapillantok a szekrényem elejére.
– Sokkal
jobb, mint Miss Szikrázó Korcsolya – mondom fanyarul. – Biztos vagy benne, hogy
megleszel egyedül Bennel ma este?
– Megleszünk
– biztosít magabiztosan. – Különben is, nem hagyom, hogy vacsora után
dinamittal játsszon.
Elfojtom
a kitörni akaró horkantást, és inkább azt mondom neki:
– Ha
bármi történik, hívj fel. Vagy Michelle-et is felhívhatod.
Ezúttal
Kate az, aki felhorkan, meglehetősen hangosan, nem igazán hölgyhöz méltóan,
amikor a szomszédomat említem. Nyilvánvalóan nem volt lenyűgözve tőle, amikor
bemutattam őket egymásnak a múlt hétvégén, amit teljesen megértek, hogy miért
nem. Michelle... nos, egyfajta ribanc volt Kate szemében, ami nem meglepő.
Michelle mindig is eléggé kihasználta a legtöbb embert, kivéve Ginát, de miután
Gina meghalt, sokkal kedvesebb lett hozzám.
Úgy
értem, sokkal kedvesebb.
Majdnem...
túl kedves.
De
Kate-tel nem. Amikor bemutattam őket egymásnak, Michelle lassan végigpillantott
Kate-en, megnézve a bő ruhákat, amiket a lány kedvelt, a feltűzött haját, ami
szigorúan eltakarta az arcát, a vastag keretes szemüveget, amit viselt.
Műmosolyt villantott felé, és figyelmen kívül hagyta Kate üdvözlésképpen feléje
nyújtott kezét. Ehelyett, hozzám fordult, és azt mondta:
– Ha
segítségre vagy útmutatásra van szükséged, vagy ha valami aggaszt, tudod, hogy
itt vagyok neked és Bennek.
Most,
mint olyan embert, aki nagyjából mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyott,
ami körülötte volt az elmúlt négy hónapban, aki immunis a világra, még engem is
megdöbbentett a Kate-nek tett megjegyzése. Furcsa szükségét éreztem, hogy
kiálljak Kate mellett, így csak annyit mondtam:
– Kate
nagyszerű munkát végez. Mindenről gondoskodik.
Michelle
másfajta ember. Kétszer vált el, második férjét több mint egy éve dobta, mert
az megcsalta őt. De ettől még nem mondott le a férfiakról. Gina azt mondta nekem,
hogy a papírok aláírása után egy héttel Michelle már büszkén jelentette ki,
hogy már harmadik férjre vadászik. Mivel ő már előrehaladott korban volt – neki
a harmincadik életév betöltése olyan volt, mint egyhalálos ítélet vagy ilyesmi
–, úgy döntött, hogy kicsit felturbózza magát.
Gina és
én nem tudtunk nem nevetni, amikor először kapott mellimplantátumokat, aztán
arcimplantátumokat, majd hajhosszabbítást, és végül a tetejébe az egészet egy
új, kurvás ruhatárral fejezte be. Körbetáncolt a Daisy Duke rövidnadrágban és
magas sarkú cipőben a kibaszott télben.
Nem
viccelek.
Kibaszottul
nevetségesen nézett ki, de Gina rajongott érte, és Ben és Beau remekül kijöttek
egymással, így elviseltem a barátságukat és barátságos mosollyal tűrtem.
Elismerem, hogy az utóbbi időben egyre idegesítőbb lett, és néhányszor a fejébe
vette, hogy főzzön nekem és Bennek, ami az én megítélésem szerint csak ürügyet
szolgáltatott neki, hogy átjöjjön hozzánk és flörtölni próbáljon. Szerencsére,
annyira elmerültem a depresszióban és bűntudatomban, hogy a legtöbb dolog
lepergett rólam. De mostanában, amikor kétségbeesetten próbáltam találni olyan
dolgokat, amikbe kapaszkodhatok, hogy újra nyitott legyek az életre, ez kezdett
megviselni.
Biztos
vagyok benne, hogy nem akarok a harmadik számú férj lenni, sem neki, sem
senkinek. A pokolba is, még arra sem tudtam rávenni magam, hogy Gina első számú
férje legyek, és ha csak erre gondolok, egy újabb bűntudat hullám söpör végig
rajtam. Hogy még egy olyan becsületes nő mellett sem tudtam elkötelezni magam.
Megrázom
a fejem, és megköszörülöm a torkomat, amely összeszorult.
– Figyelj
– mondom Kate-nek. – lehet, hogy nagyon későn jövök, úgyhogy ne aggódj. Majd
mindkettőtökkel találkozunk reggel.
– Rendben,
HOS – mondja okoskodva – És ez H-O-S... Hell. On. Skates[2].
Ezúttal
nevetek, és jól esik. Elűzi a bűntudatot egy időre, néhány áldott pillanatra.
Leteszem, és bedobom a telefonomat az edző táskámba, ami a szekrényem alján
van. Leveszem az edzőruhámat, és ledobom az izzadságtól átnedvesedett mezt a hatalmas
guruló mosókocsiba, ami a sarokban áll az öltözőben, és amit, a felszerelésért
felelős később kimosat. Megragadom a törölközőmet és a tusoló felszerelésem, és
besétálok a zuhanyzóba. Megtelt a csapattársaimmal, akik nevetgélnek és
viccelődnek, miközben lemossák a jó edzés és egy még jobb szezon izzadtságát
magukról.
Mindent
magamba szívok, a bajtársiasságot, a viccelődést, az egységet és a kötődést,
ami egy összeszokott csapatban lenni szokott. Ezek az emberek mind ott voltak,
amikor Gina meghalt. Mindannyian támogattak a felépülésem során, egyszer sem
éreztették velem, hogy nem leszek újra a jégen egy nap.
Ben
mellett a Cold Fury csapata az egyetlen dolog, ami a legjobban motivál arra,
hogy ki akarjam küzdeni magam a nyomorúságból, hogy újra boldog életem
lehessen.
Köszönöm♥♥♥
VálaszTörlésKöszönom szépen!
VálaszTörlés♥️♥️♥️
VálaszTörlésKöszönöm szépen :)
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️
VálaszTörlés