2.-3. Fejezet

 

Második fejezet

Kate

Fordította: Shyra

Úgy éreztem, mintha a szívem ki akarna ugrani a mellkasomból, ahogy a mosogató mellett állok, és tisztára mosom a sütőlapot. Igazából, öröm egy ilyen konyhában takarítani. Soha nem voltam még ilyen szép otthonban, és nehéz nem ámulva bámulni a sok csillogást. A konyhája übermodern, elegáns, világos tölgyfa szekrényekkel és rozsdamentes acél fogantyúkkal. A pultok, szürke pöttyös, fekete gránitból készültek, a mosogató pedig egy masszív kőlapból.

Zack az L alakú konyhapult túloldalán lévő asztalnál ül Bennel, miközben reggeliznek. A tekintete továbbra is rám szegeződik, a düh és a zavarodottság keverékével.

Egyértelműen nem kedvel engem, és fogalmam sincs, miért. Arra számítok, hogy bármelyik pillanatban kirúghat. Látom a szemében... Ezt akarja.

Mikor Ben belém rohant a kis testével, Zackre vetettem egy pillantást, és láttam, hogy düh önti el. Annyira megijedtem, hogy majdnem kirohantam a házból. De nem tettem, mert nagyon, nagyon, nagyon nagy szükségem van erre a munkára. Enélkül csak egy buszjegy választ el attól, hogy kénytelen legyek hazatérni, hogy apával éljek a koszos lakókocsinkban, Észak-Karolina keleti részén. Amikor öt évvel ezelőtt eljöttem otthonról, megígértem magamnak, hogy bármennyire is imádom apukámat, ezt soha nem szeretném magamnak.

Így hát a meglévő önbizalmamat – amit az évek során felhalmoztam, valamint a puszta túlélési akaratomat –összeszedtem, és egyből figyelmen kívül hagytam Zacket és a csúnya pillantásait, és elkezdtem kitakarítani a konyháját. Egy szót sem szólt, csak figyelt, ahogy dolgozom, és néha beszélgetett Bennel.

Éppen a pultokat törölgettem, amikor Zack felvette az üres tányérokat, és odasétált, hogy betegye őket a mosogatógépbe. Amikor végzett, Benhez fordul, és azt mondja: – Miért nem mész fel az emeletre és játszol egy kicsit a szobádban? Beszélnem kell Kate-tel néhány dologról.

– Nézhetek tévét? – kérdezi Ben.

– Persze – mondja Zack, majd Ben felugrik az asztaltól, és felfelé dübörög az emeletre.

Kiöblítem a kezemben lévő mosogatórongyot, kicsavarom, majd a csap fölé teszem. Zack felé fordulva azt látom, hogy csípőjét a pultnak támasztja, a karját védekezően keresztbe fonva a mellkasán. A tekintete fagyos, amikor azt mondja:

– Pontosan mit mondott Delaney, miből áll majd a munka?

Ember, a frászt hozza rám. Felém tornyosul, és bár angyali arca van, sötétbarna hajával és whisky-színű szemével, amelyet jól kiegészít az erős állkapcsa, annyi ellenségesség sugárzik belőle, hogy azt hiszem, maga az ördög lehet.

Mindent tudok Zack Granthamről. Azért, mert szeretem a sportot. Mindenféle sportot, de különösen a Cold Fury csapatát. Amikor Észak-Karolina megkapta az első profi jégkorongcsapatát, én épp akkor kezdtem a hatodik osztályt. De emlékszem, hogy a lakókocsinkban ültem a zöld, kordbársony bevonatú kanapén, és apával együtt szurkoltunk a Cold Fury-nak. Persze gyakran részeg volt, és a harmadik harmadra kiütötte magát, de legalább kétharmadon át jól éreztük magunkat a sport iránti közös szeretetünk miatt.

Azóta is figyelemmel kísérem a csapatot. Természetesen soha nem voltam élőben meccsen, ez olyan luxus, amit soha nem engedhettem meg magamnak, de mivel minden meccset közvetítenek élőben, ritkán hagyok ki egyet is, hacsak nem tanulok egy fontos vizsgára vagy ilyesmi. És mivel ennyire követem a csapatot, pontosan tudom, ki az a Zack Grantham.

Ő, egy csodálatos játékos, és az igazat megvallva, ha megengedhetnék magamnak egy mezt, valószínűleg vennék egyet, amin az ő neve szerepel. Vagy talán Alex Crossmanét. Vagy akár Garrett Samuelsonét. Körülbelül négy hónappal ezelőtt Zack szörnyű autóbalesetet szenvedett, amelyben Ben édesanyja, Gina meghalt, és ami miatt a szezon első felében nem játszhatott csuklótörése miatt. A jelek szerint eléggé meggyógyult ahhoz, hogy visszatérhessen a csapatba, és így szükség van egy dadára Bennek.

Teljesen megdöbbentem, amikor interjúra hívott a nővére, Delaney. Feltettem az önéletrajzomat és a képesítésemet egy dajkaszolgáltatásokat kínáló weboldalra, tudva, hogy nem lesz könnyű, mert a legtöbb tapasztalatom abból származik, hogy a nővéremnek, Kelly-nek segítettem a három gyerekével, és más különböző bébiszitterkedésekből. De most már munkára volt szükségem, ezért mindenhova jelentkeztem, ahova csak tudtam.

– Úgy látszik, nincs mit mondanod – morogja Zack, és a testem megrándul a hangjában lévő gúnytól.

– Bocsánat – motyogom. – Ööö... Delaney azt mondta, hogy bentlakásos dadusra van szükséged, Ben számára. Hogy az állás teljes munkaidős lenne, amíg ősszel el nem kezdi az iskolát, és utána részmunkaidős. Azt mondta, hogy én lennék felelős a gondozásáért, amikor te nem vagy itt, és hogy nekem kellene elvégeznem az alapvető házimunkát, meg ilyesmi.

Zack bólint, és elgondolkodva megdörzsöli az állát.

– Delaney szerint te vagy a megfelelő erre a munkára. Ebben meg kell bíznom benne.

– Igen – mondom neki komolyan. – Nagyon fogok vigyázni Benre.

– Ajánlom is – morogja olyan fenyegetően, hogy önkéntelenül hátralépek. – Ha csak egy hajszála is meggörbül a gyerekemnek, meg fogod bánni. Megértetted?

A bennem élő rémült vidéki lány legszívesebben magzatpózba gömbölyödne, és egyszerűen elmenekülne a hangjában rejlő fenyegetés elől. De már nem vagyok az a fiatal lány. Kimásztam a szar életkörülményekből, és új életet kezdtem. Keményen dolgoztam az évek során, hogy felépítsem az önbecsülésemet, és nem fogom hagyni, hogy ez a férfi lerombolja.

Megvonom a vállam, és szigorúan nézek rá. – Értékelem, hogy véded Bent, és én is így éreznék a saját gyerekemmel kapcsolatban. Biztosíthatlak, hogy nincs miért aggódnod. De ragaszkodnom kell ahhoz, hogy a pozíciómhoz mérten valamiféle tisztelettel bánj velem. Végül is, ugye nem azt akarod a fiadnak megtanítani, hogy rendben van, ha fenyegeted és megfélemlíted a nőket?

Zack rám mered, borostyánszínű szemei szinte sötétbarnára váltanak. Párszor pislog, és megrázza a fejét. – Mindig ilyen nyers vagy?

– Mindig ilyen őszinte vagyok – tisztázom.

Még egy pillanatig bámul rám, és végül látom, hogy belenyugszik. – Értettem. Segítsek behozni a dolgaidat? Megmutatom a szobát, ahol lakni fogsz.

– Hm... nincsenek nálam, mivel busszal kellett idejönnöm. Arra gondoltam, ha nem bánod, holnap beköltözöm. Van egy barátom, aki el tud hozni.

– Nincs kocsid? – kérdezi kíváncsian.

– Nem. Nem engedhetem meg magamnak. Csak busszal tudok közlekedni.

– Ugye tudod, hogy el kell vinned Bent helyekre, és egészen biztosan nem akarom, hogy buszon utazzon – mondja komoran.

– Delaney azt mondta, hogy van két kocsid, és hogy kölcsönkérhetem az egyiket, ha szükséged van rám, hogy elintézzek valamit, vagy elvigyem Bent valahova – mondom neki, és az arckifejezéséből látom, hogy ez újdonság számára. – De semmi baj nincs azzal, ha busszal megyünk – teszem hozzá.

Zack úgy néz ki, mintha vitatkozni akarna velem, de ehelyett azt mondja: – Most azonnal elmegyünk a cuccaidért. Igazából holnap reggel találkozóm van, és szükségem lesz rád, hogy vigyázz Benre, úgyhogy inkább még ma rendezkedj be.

– Oké – mondom neki. – Szeretnéd, hogy én hozzam rendbe Bent?

– Nem – mondja szűkszavúan. – Majd én megcsinálom. Várj meg a garázskapunál, ott.

Megfordulok, és látom, hogy a konyhából nyíló ajtóra mutat, amely egy mosókonyhába vezet, egy másik ajtóval, amely, gondolom, a garázsba vezet. Visszafordulok, hogy biccentsek neki, de már elment.

– Itt laksz? – Zack meglepetten kérdezi, amikor a barátom, Mark házának kocsifelhajtójára irányítom. – Azt hittem, Delaney azt mondta, hogy diák vagy. Feltételeztem, hogy kollégiumban vagy ilyesmiben laksz.

– Épp néhány hete, a téli félév végén diplomáztam, és ez sajnos azt jelenti, hogy kirúgnak a kollégiumból – mondom neki, miközben leállítja a fekete Range Roverét. – Azóta egy barátom kanapéján alszom.

Zack oldalra fordítja a fejét, hogy rám nézzen. – Azt mondtad, huszonhárom éves vagy. Nem vagy egy kicsit öreg ahhoz, hogy most diplomázz?

Megvonom a vállamat, felkapom a hátizsákomat és megragadom az ajtó kilincsét. – Nem engedhettem meg magamnak, hogy egyből végezzek. Ki kellett vennem néhány félévet, hogy dolgozzak, és pénzt gyűjtsek a tandíjra.

– Delaney nem azt mondta, hogy ősszel visszamész az iskolába? – kérdezi tétován, szinte mintha nem bízna a memóriájában.

Visszafordulva hozzá, azt mondom: – De igen. Elkezdem a mesterképzést. Ezzel a munkával, és azzal, hogy te biztosítod a szállást és az ellátást, elég pénzt tudok majd félretenni az első félévre. A második félévet valószínűleg halasztanom kell majd, és újabb munkát kell találnom, hogy még több pénzt gyűjtsek. Hosszadalmas folyamat meg minden.

Zack aprót bólint, elfordul, de végül visszapillant. – Milyen diplomát szereztél?

– Hát, gyakorlatilag nem diplomáztam le – mondom neki mosolyogva, ujjaimmal idézőjelet rajzolva a levegőbe. – Az átadóünnepség jövő héten lesz, de akkor már a gyermekpszichológiai diploma büszke tulajdonosa leszek.

Valami átfut Zack tekintetén... talán egy kis tisztelet, vagy talán csak a hirtelen felismerés, hogy nem valami fura őrült vagyok, aki csak úgy beleegyezett, hogy felvegyen dadának. Ismét elfordulok, hogy kinyissam a kocsiajtót, mire ő megkérdezi: – Melyik napon lesz a ceremónia? Gondoskodnunk kell róla, hogy Ben felügyeletet kapjon, és ha szükséges, megkérhetem a szomszédomat, hogy vigyázzon rá.

Nem vesződöm azzal, hogy azonnal válaszoljak, és végül kinyitom az ajtót, mert, ha így folytatja a kérdezősködését, lehet, hogy ebben az évszázadban már nem jutok be Mark házába. Ahogy kilépek, hátrafordulok, és lehajolok, hogy ránézzek. – Nem megyek az átadóra, úgyhogy ne aggódj. Mindjárt visszajövök. Csak egy bőrönd és néhány doboz, úgyhogy néhány fordulóba telik. Csak maradj itt.

Felegyenesedek, és becsukom az ajtót, mielőtt tovább húzná az időt, aztán megfordulok, hogy felrobogjak a téli hidegtől megbarnult gazzal teleszórt, töredezett járdán. Mark dolgozik, a szobatársa, Dave pedig valószínűleg még mindig alszik. Ő zenész, és általábanhajnalig fennmarad.

Mark az osztálytársam volt, és tavaly nyáron végzett. Elég szoros barátságban voltunk, és amikor kirúgtak a kollégiumból, felajánlotta nekem a kanapéját, amíg talpra nem álltam. Annyira hálás vagyok, hogy kaptam ezt a munkát, mert óriási bűntudatom volt, amiért a házában gubbasztottam, anélkül, hogy lakbért fizettem volna. A bankszámlámon már csak körülbelül kétszáz dollár volt, amit az elmúlt hetekben csak élelmiszerekre tartalékoltam. Most azonban, hogy megkaptam ezt a munkát, ott akartam hagyni Marknak körülbelül ötven dollárt, mintegy köszönetképpen a vendégszeretetéért.

Kinyitom az ajtót, kitárom, és azonnal bemegyek a kis nappaliba, ahol a bőröndöm a tévé mellett fekszik. Az egyetlen egyéb holmim két közepes méretű doboz, tele az összes régi jegyzetemmel a pszichológia kurzusaimról, amikről úgy gondoltam, hogy a mesterképzésem során talán segíthetnek, és néhány bekeretezett fotó a családomról.

– Mi lesz velük? – hallom a hátam mögül, és megpördülök, hogy meglássam az ajtóban álló Zacket és Bent.

– Itt laksz, Kate? – kérdezi Ben, miközben odaszalad a dohányzóasztalhoz, és megragadja az ott lévő Xbox-vezérlőt. – Játszhatunk?

– Most nem, haver – válaszol helyettem Zack. – Kate egy darabig nálunk fog lakni, úgyhogy csak azért vagyunk itt, hogy összeszedjük a cuccait.

Odamegyek a bőröndhöz, és kihúzom a fogantyút. Nagy, és szerencsére kerekei vannak, így könnyen tudom mozgatni. – Csak az a két doboz – mondom, miközben rájuk mutatok. – Ha az egyiket el tudod vinni, visszajövök a másikért.

Zack nem vesz tudomást rólam, hanem odasétál, lehajol, és könnyedén felkapja mindkét dobozt. Hosszú ujjú fekete pulóvert visel, amely úgy áll rajta, mint egy második bőr, és látom, ahogy a mellkasán az izmok megfeszülnek az erőtől. Hűha... ööö... egyszerűen hűha.

Az ajtó felé fordul, és Benért kiált: – Menjünk.

Ben utána trappol, én pedig gyorsanelőkotrom a hátizsákomból a csekkfüzetemet. Kiállítok egy csekket Marknak és egy rövid köszönőleveletírok, melyben megígérem, hogy hamarosan találkozunk egy sörre, hogy tájékoztassam, hogy megy a munka.

Amikor visszamegyek a Range Roverhez, Ben biztonságosan be van csatolva hátul, Zack pedig hátul áll, a hátsó ajtó pedig nyitva van. Odavonszolom hozzá a bőröndömet, ő pedig átveszi tőlem, és könnyedén beemeli. – Köszönöm – mondom halkan, és megfordulok, hogy az anyósülés felé induljak.

– Hogyhogy nem mész a diplomaosztódra? – kérdezi, és ez meglep. Zack Granthamben eddig semmi sem utalt arra, hogy akár csak hangyányit is kíváncsi lenne rám.

Visszanézek rá, a tekintete közömbös, mintha tényleg nem érdekelné a válasz.

– Nem engedhetem meg magamnak – mondom neki egy vállrándítással. – Túl sokba kerül a sapka és a talár. Majdcsak elküldik a diplomámat apám házába. Gondolom, majd egy nap bekereteztetem és felakasztom, ha egyszer lesz saját lakásom.

Zack csak bólint, a szeme most már zavarodottan homályos a döbbenettől. Megvonom a vállam – ezúttal gondolatban –, és megkerülöm a terepjárót, hogy beszálljak. Nem tudom, mi olyan érthetetlen a történetemben. Nem olyan szokatlan... szegény gyerek, szegény családból. A hozzám hasonló emberek tucatjával vannak, de feltételezem, hogy Zack olyan körökben mozog, amelyek nem sokat foglalkoznak a fajtámmal.

Zack becsusszan a vezetőülésre, miközben én magam is beülök. A köztünk lévő különbségek nyilvánvalóan szembetűnőek. Ő profi sportoló, aki megengedheti magának ezt a drága terepjárót, a dizájner ruhákat és a hajvágást, ami valószínűleg többe kerül, mint az én havi étkezési költségvetésem. Én, Mark használt pulóverét viselem, mert nekem nincs télikabátom, és farmert, ami biztos vagyok benne, hogy vagy a nővéremtől, Kelly-től, vagy egy használtruha-boltból származik, már nem emlékszem honnan, de biztosan legalább ötéves. Gondolom, nehéz lehet neki megértenie engem és a hátteremet.

Én viszont jól megértem őt. Ő, egy gyászoló ember, ezt látom rajta. Gondolom, betolakodom az életébe, ami már így is darabokra tört és felfordult. Azért is kerültem én képbe, hogy a fia számára meghatározó szerepet töltsek be, és ettől is szoronghat. Tegyük hozzá, hogy eléggé dilis vagyok, és kimondom a véleményemet, ami tudom, hogy furcsa kombináció. Határozottan megértem, hogy Zack valószínűleg miért nem örül annak, hogy az életébe csöppentem.

 

Harmadik fejezet

Zack

Fordította: BaBett

– És hogy érzi magát ettől, Zack?

Kibaszott, közhelyes faszfej.

Bárcsak ne kellene a belső hangomat használnom ehhez az érzéshez, de gondolom, ha hangosan kimondanám, az nem segítene abban, hogy visszajussak a jégre.

Dr. Armand Pannaker hangulatos rendelőjében ülök, Raleigh belvárosában. A falak világoskékre vannak festve, és bekeretezett diplomákkal és díjakkal vannak díszítve. Nem önszántamból vagyok itt, hanem azért, mert a Cold Fury menedzsmentje ragaszkodik hozzá, akik biztosak akarnak lenni abban, hogy az elmém ugyanúgy meggyógyult, mint a csuklóm. Egy látogatás egy pszichológushoz, mondták, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy készen állsz.

Nincs szükségem egy kibaszott agyturkászra ahhoz, hogy tudjam, több mint készen állok arra, hogy túllépjek a szomorúság gödrén, amiben elmerültem és nagyon is kész vagyok visszatérni a játékba. Valójában úgy gondolom, hogy a visszatérés segít megmenteni az épelméjűségemet és segít, hogy valami pozitívabb dologra koncentráljak. Garantálom, hogy a jégkorongozás enyhíteni fogja a mindent átható zsibbadtságot, ami teljesen elnyelt.

– Zack – mondja újra Dr. Pannaker –, hogy érzi magát ettől?

Lejjebb csúszok a székemben, és felemelem az egyik lábamat, hogy a bokámat a másik térdemre tegyem. A tenyerembe támasztom az állam, és így válaszolok neki őszintén.

– Hogy érzem magam attól, hogy itt kell ülnöm és beszélgetnem önnel, mielőtt a vezetőség úgy ítéli meg, hogy elég egészséges vagyok ahhoz, hogy újra játszhassak? Felbosszant, így érzem magam.

A pasi nem reagál, és gondolom, nem én vagyok az egyetlen vonakodó beteg, akit valaha látott. Csak megerősítően bólint rám, és azt mondja:

– Értem. Én vagyok az első hivatásos pszichológus, akivel találkozott a baleset óta?

– Igen – válaszolom, és remélem, hogy megértette, hogy nem akarok belemenni abba, hogy miért nem éreztem szükségét annak, hogy beszéljek valakivel, akinek ez a hivatása. Valójában nem éreztem szükségét annak, hogy beszéljek erről bárkinek.De azért nem hagyott békén.

– Miért van ez?

– Mert mindent egyedül dolgozok fel – mondom neki egyszerűen.

– Pontosan mit dolgoz fel?

Mély levegőt veszek, egyenesen ülök a székben, és mindkét lábamat a földre teszem. Előrehajolok, és egyenesen a szemébe nézek.

– Dolgozom a bűntudaton. A bűntudaton, hogy Gina meghalt, én pedig nem. A bűntudaton, hogy nem volt bekötve a biztonsági öve, és én igen.A bűntudaton, hogy nem más úton mentem haza. A bűntudaton, hogy nem volt esélyem elmondani neki még egyszer, hogy szeretem, mielőtt meghalt...

A szavaim elakadnak, lebegnek a levegőben, majd elszállnak, mielőtt még elérnék ahhoz, ami igazán zavar. Valami, amit nem igazán kezdtem el feldolgozni.

– Van még valami más is – jegyzi meg Dr. Pannaker. – Mi az?

Megvonom a vállam, nem vagyok kész hangosan beismerni, hogy van egy dolog, amire még gondolni is nehéz. Dr. Pannaker türelmesen vár rám, de amikor nem mondok többet, más útvonalat választ. – Maga és Gina nem voltak házasok, ugye?

Megfeszülök, az állkapocs izmaim összeszorulnak. – Nem.

– És miért nem?

A szemeim önkéntelenül elkerekednek a tekintetétől. – Csak sosem tűnt a megfelelő alkalomnak. Én mindig annyira elfoglalt voltam a hokival, őt pedig annyira lefoglalta Ben és az otthonunk.

– Jegyesek voltak?

– Nem – felelem szűkszavúan.

– Gondolt valaha az eljegyzésre?

– Nem.

– Felmerült önben bármikor az eljegyzés gondolata?

– Nem – bököm ki, a szó keserű ízt hagy a nyelvemen.

– Miért nem? – kérdezi halkan.

Mély levegőt veszek, izzadt tenyeremet a farmeromba törlöm, majd lassan kiengedem a levegőt. Ez bizalmas, senki sem fogja megtudni, hogy mi hangzik el itt, csak mi ketten, és nem áll szándékomban valaha is visszajönni. Úgyhogy úgy döntök, hogy csak úgy kibököm, mert minél hamarabb megteszem, annál hamarabb tudok kijutni innen. – Mert nem voltam biztos benne, hogy ő az a személy, akivel az életem hátralévő részét le kellene élnem.

– Úgy hangzik, mintha zavarná ez a beismerés.

– Igen, kurvára zavar. Ő volt a gyermekemnek az anyja. Mi van, ha tévedtem?

Dr. Pannaker szemöldöke meglepetten felszalad. – Sok pár soha nem házasodik meg manapság. Szilárd kapcsolatuk van, mindent megosztanak törvényesen, és még a gyerekeket is együtt nevelik. Mindezt teszik nagy szeretettel és anélkül, hogy egy darab papírra lenne szükségük, hogy ezt érvényesítsék.

Az állkapcsomat ide-oda forgatom, próbálom lazítani a merevséget, amit ez a téma okozott. Olyan dolgokra késztet, amikre már régóta nem gondolok és eltemettem a tagadás és a félelem alá. Elég rossz, hogy bűntudatom van, amiért Gina meghalt, de őszintén szólva, nem hiszem, hogy el tudnám viselni a további bűntudatot, amit akkor fogok érezni, ha érvényt szerzek ezeknek az elfojtott érzéseknek. Lehajtom a fejem, és egy ideig az elefántcsontszínű szőnyeget bámulom, mielőtt visszanézek Dr. Pannaker-re.

– Nézze... én nagyon szerettem Ginát. És ez alatt azt értem, hogy bármit, amit a szívemben volt, hogy adjak annak a nőnek, akit szeretek, száz százalékig odaadtam neki. Ma ugyanúgy hiányzik, mint ahogyan hiányzott a halála utáni napon. Ez nem csökkent. De, ami zavar... amitől tényleg szarul érzem magam, az az, hogy nem volt meg ez a tudás, tudja, mélyen a szívem mélyén – és itt megállok, hogy az öklömmel a mellkasomra csapjak –, hogy ő az igazi számomra. Úgy értem, az az egyetlen lelki társ a világon, akit meg kell találnod. Ezért nem vettem feleségül.

Tessék... hangosan kimondtam. Elismertem. Végre kimondtam, ami a szívemben volt, és amit soha nem volt bátorságom kimondani Ginának, mert féltem, hogy tönkreteszem őt.

Az ülés kezdete óta most először, Dr. Pannaker valóban empátiával néz rám. Pontosan megérti, amit mondok.

– Zack... nem szokatlan, hogy vannak ilyen kétségei. Sok-sok pár végigéli ezt a kapcsolatában, és néha ugyanezeken a kérdéseken töprengenek. Gina talán ugyanazokat a kétségeket élte át, mint ön.

A fejemet rázva tagadom, amit mond. – Nem, nem voltak ilyen kétségei. Magabiztos volt.

– Még így is – mutat rá Dr. Pannaker –, ez nem jelenti azt, hogy helytelen, hogy a birtokában vannak. A házasság szent dolog... olyan dolog, amit nem szabad könnyelműen vállalni.

Bólintok, mert amit most mondott, az a kibaszott igazság. Ez volt az, amit nem vettem félvállról és nem kezeltem tiszteletlenül. Sőt, annyira komoly volt számomra, hogy egyszerűen nem tudtam megtenni a lépést, hogy bevállaljam az esküt, még ha tudtam is, hogy Gina ezt akarta.

És ez az, ahol az igazi bűntudat rejlik. Azért, mert visszatartottam valamit Ginától, ami boldogabbá tette volna őt, mint bármi más a világon. Csodálatos anya volt, gyönyörű nő, fantasztikus szerető, megbízható barát és bizalmastárs. Ő, minden volt, amit egy férfi egy nőben akarhat, és megérdemeltevolna, hogy valaki teljesen elkötelezze magát mellette. Gina úgy halt meg, hogy azt gondolta, hogy nem szerettem eléggé ahhoz, hogy megadjam neki, amit megérdemel, és én nyomorultul érzem magam emiatt, mert lehet, hogy igaza volt.

Még rosszabb, hogy most kételkedem magamban és az összes fenntartásomban, amik voltak. Visszagondolva az életemre Ginával, nincs egyetlen dolog sem, ami miatt haboznom kellett volna, hogy elvegyem. Egyetlen kibaszott dolog sem, amit rosszul csinált a kapcsolatunkban. Persze, voltak vitáink, de kinek nincsenek? Ezen kívül, a kapcsolatunk annyira tökéletes volt, amennyire csak lehet, szóval az életemre esküszöm, fogalmam sincs, miért kerültem el vele ösztönösen a házasságot.

Ezt azonban nem mondom ki hangosan, még akkor sem, ha Dr. Pannaker nyomást gyakorol rám. Ezt a terhet nekem kell cipelnem és magammal viszem. Hagyom, hogy a lelkiismeretemre nehezedjen, hogy emlékeztessen, hogy cserbenhagytam a nőt, akit szerettem és a fiam anyját.

      Beállva a terepjárómmal az otthonom dupla garázsába, megpillantom Gina Mercedesét. Ez egy kétüléses kabrió és abszolút nem praktikus. Nem vezettem, mióta Gina meghalt, és dolgoznom kell rajta, hogy eladjam. Először megkérdezem Delaney akarja-e, mert szívesen odaadnám neki mindazért, amit értem tett a baleset óta.

Delaney nélkül jó esély van rá, hogy Gina halála után teljesen összeomlottam volna. A szüleim egy hétig velem és Bennel tudtak maradni Gina halála után, de aztán vissza kellett menniük dolgozni, Új-Skóciába. Delaney nyugodtan dolgozhatott távolról a Wall Street-i munkahelyén, így ő velem maradt a balesetet követő első hónapban, hagyta, hogy kialakítsak egy rutint és segített nekem ellátni Bent és a törött csuklómat, ami fémlemezekkel és csavarokkal volt teli. Ezután, ide-oda repkedett Raleigh-ből New Yorkba, hogy továbbra is segítsen nekem az életbe való visszatérésben, mint egyedülálló és nagyon összetört szülőnek. Soha, de soha nem tudom meghálálni neki azt, amit tett.

Kiszállok a kocsiból, és bemegyek a belső ajtón, ami a mosókonyhába vezet és észreveszem, a szárítógép halkan pörgeti a ruhákat. Még nem ültem le Kate-tel, hogy megbeszéljük a feladatait, de ahogy tegnap is magára vállalta a reggeli elkészítését, nem okoz neki gondot, hogy belevágjon a házimunkába.

A konyha üres, de valami finom illatot érzek a pulton álló fazékból. Odasétálok és belekukkantok, és örömmel látom, hogy egy sült gyöngyözik benne. Addig terjed a főzőtudományom, hogy ne kapjunk ételmérgezést Bennel, de még mindig utálok főzni, szóval azt kell mondanom, hogy ez az egyik dolog, ami Kate-tel kapcsolatban az előnyök oszlopba kerül: az ételek felszolgálása munka vagy erőfeszítés nélkül, és ami még fontosabb, anélkül, hogy megégne vagy túlfőne.

Az első emelet teljesen csendes, ezért felfelé megyek a lépcsőn. Azonnal hallom Ben nevetését a játszószobából, ami tulajdonképpen egy plusz szoba, amit a garázs fölött alakítottunk ki.

– Énekeld el újra, Kate! – kiabálja.

Amikor benézek az ajtón, Ben nekem háttal keresztbe tett lábbal ül a padlón, szemben egy kis kanapéval. Kate láthatóan néhány méterrel arrébb tolta, és jelenleg mögé bújik, és ezt onnan tudom, hogy látom, ahogy kezében tartja az egyik plüssállatot, ami egy lepusztult, régi borz, ami már Ben kisbaba kora óta megvan. Gina utálta azt az izét, de szerintem elég aranyos volt.

– Oké, készen állsz újra? – hallom Kate hangját a kanapé mögül, ahogy a borzot fel-le ugráltatja a kanapé háttámlája szélén.

– Igen – kiáltja Ben, és izgatottan tapsol.

Az ajtókeretnek támaszkodom, és keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt és a hüvelykujjammal keményen megdörzsölök egy pontot középen. Látni Kate-et játszani Bennel, emlékek áradatát hozza vissza, amikor Gina játszott vele, amitől a szívem összeszorul. Ő otthon maradt és minden idejét Bennek szentelte. Számtalanszor álltam ott, ahol most állok, és néztem anyát és fiát, ahogy játszottak, könyveket olvastak azon a kanapén, vagy énekeltek.

Kurvára fáj nézni, hogy valaki más csinálja vele, de én továbbra is csendben maradok, mert jól érzi magát, és a kölyök megérdemli ezt.

A borz elkezd ide-oda mozogni a kanapé háttámláján, Kate táncra perdíti, amitől Ben kuncogni kezd.

Aztán orrhangon énekelni kezd. – Ó, bedugtam a fejemet egy kis borz üregébe, és a kis borz azt mondta:,, Hát, áldd meg a lelkemet!.”[1]

– És mit mondott a borz, Ben? – kiáltja a szokásos hangján.

– Vedd ki, vedd ki, vedd kitávolítsd el! – énekli.

Kate felnevet, és újra énekelni kezd, miközben a borz táncra perdül. – Hát, nem vettem ki, és a kis borz azt mondta: „Ha nem veszed ki, azt fogod kívánni, bárcsak kivetted volna”.

Aztán a borz eltűnik, és hallom, hogy Kate a legnagyobb, legnedvesebb fingó hangot adja ki, amit valaha hallottam, amitől Ben a hasát fogja, miközben nevet. Kate feje megjelenik és az orrát fogja, miközben vigyorog Benre. – Fúúúj! Az hiszem, megszabadultam tőle.

Ben vihogva fetreng a padlón, Kate azonnal észrevesz, ahogy ott állok, a szemei félénk vigyorral emelkednek rám. – Nézd, ki van itthon, Whipper Snapper Zapper!

Ben felemeli a fejét, hogy Kate-re nézzen, aki felém biccent. Ben ezután, hátrahajtja a fejét, hogy fejjel lefelé nézzen rám. Amikor látja, hogy én vagyok az, azonnal megfordul, talpra ugrik, és azt kiáltja: – Hurrá! Apa hazajött!

Keresztülszalad a kis lábacskáival a szobán, és mire elveszem a karjaimat a mellkasomról, máris felém veti magát. Ezt az érzést minden embernek meg kell tapasztalnia egyszer az életében... amikor a gyermeke felé szalad, féktelen örömmel, hogy... a karjaiban lehessen.

Felveszem, felemelem a levegőbe és belefújok a nyakába. A keze felemelkedik, hogy az arcomba kapaszkodjon, miközben megpróbál ellökni, mert ez mindig irgalmatlanul csiklandozza.

– Hagyd abba, apa!

Felemelve az arcom Ben válla fölött átnézek, és látom, hogy Kate már előbújt a kanapé mögül, és most visszatolja a kanapét a falnak. Öltözéke nem különbözik a tegnapitól, kivéve, hogy ma egy bő khaki nadrágot és egy tengerészkék pulóvert visel, amely szinte elnyeli őt. A haja szoros kontyba van tekerve, és amikor felém fordul, az ujja hegyével felnyomja a szemüvegét az orrára.

Jézusom, mekkora egy stréber, remélem, hogy ez a szarság nem ragad át Benre. Azt akarom, hogy a fiam a menő srácokkal lógjon, ha nagyobb lesz.

– Akarod, hogy csináljak neked egy késői reggelit? – kérdezi Kate.

Amikor ma reggel elmentem Dr. Pannaker-hez, nem volt időm arra, hogy megegyem a tojást és a szalonnát, amit csinált. Ezért megrázom a fejem, így visszautasítva az ajánlatát.

– Valójában, beszélnem kell veled. Le kell fektetnünk néhány alapszabályt, és át kell beszélnünk a feladataidat.

– Hiperszuperül hangzik – mondja egy giccses vigyorral, én pedig várom, hogy újra felnyomja a szemüvegét az orrára, de nem teszi. – És utána, ha nem bánod, gondoltam, elviszem Bent a kis szomszédos parkba. Elég enyhe idő van odakint és olyan szép nap van. Imádom ezt a gyönyörű kék karolinai eget. Ez mélyebb árnyalatú kék télen, de ettől csak nagyobb lesz a vágyam, hogy kint legyek.

Mindezt anélkül mondja, hogy szünetet tartana, hogy levegőt vegyen és olyan éneklő, vidám módon, hogy nem tehetek róla, csak bámulom. El kell gondolkodnom, hogy ha ennyi boldogságot és lelkesedést mutat, akkor vajon nem fogom-e megfojtani őt egy idő után? Olyan sok hónapig voltam szürke, szomorú hangulatban, hogy az ő pezsgő személyisége egy kicsit megvisel. Olyan, mintha egy sötét szobában lennék és kimennék a napfényre... a ragyogó fény barátságos, de ugyanakkor fájdalmas is.

– Semmi baj – mondom, csak remélem, hogy abbahagyja a fecsegést arról, hogy milyen szép a nap. Homlokon csókolom Bent, és leengedem a földre. – Maradj itt fent, és játssz egy kicsit, amíg Kate és én beszélgetünk a konyhában, oké, haver?

– Oké – mondja, és odaszalad a játékládához. – Játszom a LEGO-kal.

Elfordulok, és visszamegyek a lépcsőn a konyhába. Hallom, hogy Kate követ engem.

– Kérsz valamit inni? – kérdezem tőle, miközben a hűtőszekrény felé tartok.

– Nem kérek – mondja kedvesen, és hallom, ahogy kihúz egy széket az asztaltól, hogy leüljön. – De köszönöm az ajánlatot.

Fogok egy üveg vizet, leveszem a kupakot, és odasétálok az asztalhoz. Ő nézi, ahogy közeledek, a szemei nyitva és bizakodóan várja, ezt az új eseményt a munkakapcsolatunkban.

Ahogy kihúzom a saját székemet, nem veszem le róla a szemem. Leülök, leteszem az üvegemet az asztalra, és azt mondom: – Van benned valami, ami nem tetszik nekem, és én személy szerint nem akarom, hogy itt legyél.

 

---

[1] The Little Skunk's Hole: Storytime Song